Costi Rogozanu: „Orbán Viktor a pénzügyi antidemokrácia egy szánalmas, provinciális klónja”

by Gabriel Szünder

Nem most írok először a magyar miniszterelnök apokaliptikus kijelentéseiről. Mégis, érdemes a témára visszatérni. Első sorban azért, mert egyre többen unják már a „harcoljatok csak a szabadsághoz való jogaitokért, amíg éhen fogtok dögleni” típusú hegemonikus Európai Uniós diskurzust, egyre többen keresik az alternatívákat, a változást, mindegy milyet, csak változás legyen.

Nemrég olvastam Zizek és Srecko Horvat Mit akar Európa? címmel megjelent cikkgyűjteményét. Van benne egy idézetet Orbán valamelyik 2012-es nyilatkozatából. Nagyjából ugyanazt mondta, mint a nagy meghökkenést kiváltó Tusnádfürdői beszédében. Ázsiai modellekről beszélt stb., de hozzátette, reméli a demokráciát nem kell majd valami mással helyettesíteni:

Reméljük, a Jóisten megsegít minket, és nem kell a demokrácia helyett új rendszert kitalálnunk és bevezetnünk… Az én filozófiám szerint az összefogás erő kérdése: ha van erő, van összefogás…Az ilyen félázsiai származékoknál, mint mi, csak így megy.”

A határidő lejárt. Most Orbán újra kijelentette, hogy a gazdasági túlélés a liberális demokrácia feláldozását követeli. Mi van ebben annyira új és eredeti? Ez nem inkább az elmúlt évtizedek liberális képmutatására kellene, hogy felhívja a figyelmünket?

Orbán, a maga erőszakosan antidemokratikus beállítottságával, az európai financiális non-demokrácia szüleménye. A gazdasági válság kitörése óta egyre nő a türelmetlenség, mindenki érzi, hogy valamit tenni kell, az európai pénzügyi intézmények meg azt hajtogatják, hogy épp ellenkezőleg, minden rendben van, nem kell itt csinálni semmit. Elég ha a spekulánsokat és az adócsalókat rákötjük a közpénzekre. Ahhoz hogy elkerüljük a világvégét, a kapitalizmust perfúzión kell ugyan tartani, de amúgy jobb békén hagyni.

OK, mondta Orbán, eljátszom az apokalipszis konzervatív lovagjának a szerepét, pláne, hogy látom, ugyanazt a nyelvet beszéljük: a gazdasági válság felfüggeszti a demokráciát. Úgy nem lehet válságot megoldani, hogy lépten-nyomon nehézkes demokratikus procedúrákba botlunk, ezt ugyanúgy tudják az európai fejesek, mint a mi szerencsétlen gazdasági szakértőink. Mi értelme kínlódni, ahogy azt az újabb keletű baloldal, vagy az indignados típusú mozgalmak teszik, mi értelme konzultálni, a változásnak egy eddig ki nem próbált módját keresni? Nem egyszerűbb elővenni a fasiszta bunkósbotot, és valamiféle változást mímelni?

A válság következtében feltámadt a konzervatív intervencionizmus a déli demokráciákban, a technokraták meg mindenütt ügyelnek rá, hogy a nép nehogy túlzásba vigye a demokráciát, hogy a befektetőnek nehogy bajuk essen. Orbán pár nacionalista színfolttal gazdagítja az összképet. Megfűszerezte az egészet egy kis antikapitalizmussal, végül kirohant a civil szervezetek ellen is. Zizek már régebben megjegyezte, hogy Orbán a polgári liberalizmust és a baloldalt egy nagy Ellenséggé gyúrta össze. Így hozta össze a tökéletes reakcionizmust: a hazai tőkét támogatjuk, nagyon is, a nyugati tőkét elátkozzuk; az úgynevezett emberi jogok szószólóit ledorongoljuk, és végül bevetünk pár hagyományos kötőszert, a rasszizmust, xenofóbiát, a homofóbiát stb.

Van olyan pénzügyi szakértő, van olyan önmagát „radikálisnak” tituláló gondolkodó is – és nem csak a jobboldalon –, aki rokonszenvvel figyeli az orbáni politikát. Nincs ezen mit csodálkozni. Míg a válsággal szemben Románia a szolgai módon elfogadott megszorítások ál-megoldásának a modellje, Magyarország egy konzervatív, látszólag anti-kapitalista kísérletnek a laboratóriuma. Mindkét megoldás katasztrofális következményekkel jár, vannak viszont az Európai Unión belül is olyanok akik a magyar modellben a jövő útját vélik felfedezni. Ha a globális tőke összeomlik, legalább lokális szinten legyen már valami megoldás.

A szavazati jog természetesen szent, de csak addig, amíg nem veszélyezteti a bankok, a multicégek érdekeit. Románia is elkötelezte magát, hogy ne szabályozza a bankokat tevékenységét, errefelé tehát senki sem fogja rájuk szólni, hogy válság van, ne tessék már úgy lopni, mint a régi szép időkben. Az energiapiac liberalizálása is egy rossz és tragikus viccre hasonlít, és nem is ez az egyetlen Romániára nézve hátrányos egyezmény, amibe az utóbbi időben belevittek minket.

Orbán pont az ellenkező irányban, például az államosításokban látja a megoldást. Legalább csinál valamit, mondják sokan. Ez igaz is, de ezek régi a megoldások nem vezetnek sehova, hiába tömjük őket tele nacionalista szteroidokkal. A nagy kérdés persze az, hogy mindezt hogy tűri el Európa, hogy nem kapnak frászt az emberi jogok derék védelmezői, mikor ez itt antidemokratikus hunokról papol?

Lehet, hogy Orbán hozzáállása arrafelé is egyre szimpatikusabb? Lehet, hogy a helyzet logikájából fakadóan az európai Trojka antidemokratizmusa lassan az Orbán-féle antidemokratizmus felé sodródik? Orbán tehát a fehérgalléros antidemokraták egy szánalmas és provinciális – tehát sokkal agresszívebb – klónja. Mondjuk, hogy sikerül majd neki feléleszteni a magyar tőkét, új színben feltüntetni a szegénységet. Szerinte a szenvedés elviselhetőbb, ha a mieink okozzák. A baloldal volt szavazói meg helyeselnek neki, hiszen szükség van a változásra, bármilyen változásra.

Egy ideje nem csinálunk mást, mint hogy az antidemokratizmus különböző formáit gyakoroljuk. Népszavazásokat szervezünk, amelyek nem változtatnak semmin, rányomjuk az szélsőségesség bélyegét minden olyan baloldali pártra, amelyik a nemzetközi tőke megadóztatásáról beszél stb. Miközben betömi a baloldal száját, a dicsőséges liberális demokrácia orbánokat melenget a keblén, meg ki tudja még milyen más antidemokratikus kreatúrákat. Ezek úgy látszik szalonképesebbnek minősülnek, bár lábbal tiporják a nyugati civilizáció politikai értékeit. Mi meg, a baloldalon, ahelyett, hogy ezt a tökéletesen működő ozmózist próbálnánk megérteni, mindenféle felületes dologról vitázunk, például az Orbánt Putinhoz fűző viszonyról (mintha ez Merkelre nem lenne érvényes). Épp itt lenne az ideje, hogy a baloldal ne piruljon el, mikor gazdasági visszaélésekről beszél. Ideje lenne már észrevenni, hogy az antifasiszta frontnak óriási késést kell behoznia.

(Viktor Orban e o clonă tristă şi provincială a ne-democraţiei financiare)