Szegett szárnnyal, lomha szívvel (Fading Circles, MűEmlék, 2014)

by Gabriel Szünder

Akkor kezdjük talán az elején.

A csíkszeredai Fading Circles 2009-ben adta ki első nagylemezét, Soulburn címmel, és az egy kifejezetten erős anyag volt. Zeneileg erős, etikailag (l. szövegek) tiszteletre méltó. A fülek csiklandozásának korában, amelyben élünk, a Soulburn mintha visszahozott volna valamit a prog rock eredeti tisztaságából, mintha felidézett volna valamit a prog rock eredeti szándékaiból. A régi szép időkben ugyanis a progresszív rock zenészek célja nem a kollégák túlzenélése volt – legalábbis nem ez volt az elsődleges cél –, hanem hogy megmutassák, a tiszta zeneiség ideájának nem csak a klasszikus, hanem a rock zenében is megvan a maga helye. Manapság meg úgy áll a helyzet, hogy a tehetség, az eredetiség, a virtuozitás akármilyen autentikus megnyilvánulásának etikai – sőt, politikai – jelentősége van, hiszen ezek akarva-akaratlanul szembehelyezkednek az intézményesített idiotizmus uralmával.

Szóval tetszett a Soulburn, hallgattam is rendszeresen, még ha a hangzás nem is volt éppen a helyzet magaslatán. Igaz az is, hogy a Fading Circles debütlemez soundjának volt egyfajta nosztalgikus jellege, amire leginkább azok lehettek fogékonyak, akik a nyolcvanas években kezdtek el zenét hallgatni. Pláne, hogy a nyolcvanas évek metaljának hatása a Soulburn stílusában is érezhető volt. Én például egyből a Fates Warningra asszociáltam, bár valószínűleg nem direkt befolyásról volt szó, a korabeli interjúkban ugyanis az FC tagjai nemigen hivatkoztak Jim Matheos csodacsapatára. Beszéltek viszont a Dream Theaterről, akiknek a hatását én pont nem hallom a Circles zenéjében, de ez nem jelent valami sokat, hiszen alig létezik olyan kortárs prog banda, amelyik ne tanult volna ezt-azt a Dream Theatertől.

A 2011-ben Cyber Whirlwind címmel megjelent második Fading Circles lemeznek első sorban az volt a tanulsága, hogy az együttes nem keres új utakat – legalábbis a „modernebb” prog kísérletezéseknek irányában nem. Semmi electro effekt, semmi post-rock. A Circles a saját útját járja, és a Cyber Whirlwind alapján úgy tűnt, hogy ez inkább visszafelé vezet, a már említett nyolcvanas évekbe. A Whirlwind alapjában véve megmutatta, hogy a zenekar tud közérthetően, hogy ne mondjam, slágeresen is fogalmazni, ha akar.

Bár a MűEmlék bizonyos értelemben a Cyber Whirlwind logikus folytatásának tekinthető, az új album mégis a meglepetés erejével hat. És nem csak azért, mert az FC magyarra váltott, hanem a dalok hard rockos hangvétele miatt is. Az elsőként érkező Keleti délibáb mintha az úgynevezett „klasszikus” magyar hard rock bandák előtt tisztelegne, a címadó MűEmlék meg mintha a Deep Purplenek állítana emlékművet. A lemez azért ennél sokkal összetettebb, ahogy azt el is várja az ember a Fading Circlestől. A Szegett szárnnyal például a Soulburn progresszivitására emlékeztet, a Néma villanás egy légies-melankolikus szerzemény, a Különös útitárs meg olyasmi, amit régen kislemezdalnak hívtak. A rafinéria és a befogadhatóság közötti egyensúly talán itt lett a legjobban eltalálva. Külön örülök neki, hogy instrumentális tétel is felkerült az albumra – az enyhén jazz-rockos Instrumenstru (jó cím különben, nem árul zsákbamacskát) – azt sem bántam volna, ha hosszabb. A leghosszabb szám különben a címadó, ami kimondottan nagystílűen zárja a lemezt. Ez tényleg nem egy egyszerű felépítésű darab, de itt megint meg lehet figyelni, hogy komplexitás mennyire nem megy a dalok kárára a Fading Circles esetében. Csiszer István például nemegyszer gyönyörű, malmsteeni-neoklasszikus szólókra ragadtatja magát (l. pl. MűEmlék, Szegett szárnnyal), de sosem gitározza szét a dalokat.

A hagyományos emberi kapcsolatok elhalványulása a digitális világban, az értékek elkorcsosodása, a kommunikáció halála, a lélek felmorzsolódása – különböző megfogalmazásokban ugyan, de Circles szövegei mintha mindig ugyanazt az egy témát járnák körül. És ez jó. Ezek fontos dolgok. Talán a legfontosabbak. Ugyanakkor ezek a szövegek mintha azt sugallnák, hogy mindez már bekövetkezett, hogy a folyamat visszafordíthatatlan, hogy a csatát elvesztettük (és a háborút sem fogjuk már megnyerni). „Összetartottunk, de mind kiégtünk már”. A gerinc puha, a szív lomha, langyos minden, és már a tűz sem lobban. Ez valószínűleg mind igaz, de – hogy kedvenc Hölderlin idézetemmel éljek – művészet ilyen szűkös időn – mi végre? Valahogy nem érzem a tragikumot István szövegeiben. Ezek a versek mintha inkább a saját eltűnésébe belenyugodott „kicsiny nyáj” lelkivilágát tükröznék. De a művészet ennél többre képes, ennél többre kell hogy képes legyen, máskülönben tényleg minden el van veszve. Stílusosan szólva, ha a művészet egyszerűen csak műemlék, nagyon hamar emlék lesz belőle.

Visszatérve az albumra, öt évvel a Soulburn megjelenése után el lehet mondani, hogy a Fading Circles minden hozzá fűzött reményt beváltott. Nem feltétlenül arról van szó, hogy sikerült nekik túlszárnyalni a debütlemez minőségét (nekem például még mindig az a kedvencem), de kialakítottak maguknak egy karakteres zenei világot, amelyen belül képesek folyamatosan fejlődni, megújulni. A magyar nyelvű szövegek meg biztos közelebb hozzák az együttest a közönséghez. Csak jó fog ebből származni szerintem. Legalábbis amíg a Fading Circles nem megy el turnézni a Fates Warninggal.