Több fényt! (Perihelion, Nap felé néz EP, 2014)

by Gabriel Szünder

Egy háromszámos EP-ről nehéz sokat írni, de azért meg fogom próbálni, nehogy úgy járjon velem a Perihelion, mint a Led Zeppelin valami régen elfeledett zsurnalisztával, aki az együttes negyedik nagylemezéről két bekezdésnél nem volt képes többet összehozni. Ezt pár éve mesélte Jimmy Page egy interjúban, megjegyezvén, hogy az azért már 71-ben is nyilvánvaló lehetett volna, hogy az album ennél többet érdemel. Bár nem valószínű, hogy a  Nap felé néz EP-nek ugyanakkora lesz a rocktörténeti hatása mint a Led Zeppelin IV-nek – és ez most nem egy értékítélet a Perihelionról (kívánom nekik, hogy az elkövetkező nemzedékek áhítattal ejtsék ki a nevüket), csak manapság már más idők járnak – a debreceni banda bemutatkozó anyaga is megérdemel minimum három bekezdést. Egy már meg is volt.

A Periheliont régen Neokhromenak hívták, de most már nem, és ez szerintem jó dolog, mert ez a Neokhrome név, hogy is mondjam, nem valami eredeti. Maximum bikereknek meg William Gibson rajongóknak jöhet be. El tudom képzelni, hogy van akit nem érdekel egy együttes neve – mert mi is a név? Mit rózsának hívunk mi, bárhogy nevezzük, éppoly illatos, mit Asking Alexandrianak hívunk mi, bárhogy nevezzük, éppoly szar – de szerintem a név igenis fontos, pláne egy kezdő zenekar esetében. (A teljesség kedvéért azért érdemes megjegyezni, hogy a névváltoztatás előtt, a Neokhrome kiadott három albumot és egy EP-t.)

Úgy látszik amúgy, hogy a zenészek nagy hangsúlyt fektetnek a Neokhrome és a Perihelion közötti kontinuitásra, a két együttes Facebook oldalán olvasható leírás ugyanis szó szerint megegyezik egymással: majestic, soaring, chaotic soundscapes floating towards the farthest regions of what mind can grasp. Most őszintén: az én elmém elég könnyen grasp-olja az utóbbi időben az ilyen post-os cuccokat, mert nemcsak, hogy egyre több van belőlük, de egyre nehezebb különbséget tenni köztük. Tudom, hogy ezt nem most mondom először, de valahogy úgy áll manapság a helyzet, hogy minél eredetibb egy zene, egy stílus, annál hamarabb veszíti el az értelmét. Ebből kifolyólag némi bizalmatlansággal viszonyulok az ilyen jaj-de-nagyon lebegős és kaotikus dolgokhoz, de a Perihelion ennek ellenére tetszik. Máskülönben nem írtam volna róluk. (Mondjuk az sem volt mellékes szempont, hogy a címadó dalhoz Costin Chioreanu készített egy nagyon napfényes videoklipet, Chioreanu  mester művészetéért meg kimondottan  rajongok.)

Az EP tehát három dalt tartalmaz, és ezek közül az egyik – a Verőfény – egy VHK feldolgozás. Verőfény a lemez szegletköve, úgymond. Nagyjából most van az, hogy a történelem utolérte a Vágtázó Halottkémeket, és nagy kár lett volna, ha ezt pont a magyar zenekarok nem veszik észre. A Perihelion értelmezése inkább elvesz, mint hozzátesz a dal esszenciájához, de ez sem egy értékítélet, ez elkerülhetetlen. Egyszerűen ez a különbség a stílusteremtők és a stíluskövetők között. (Mutatis mutandis ugyanez a helyzet minden egyes Beatles feldolgozással is.)  Ha el is vesz a Perihelion valamit a Verőfénytől, azzal csak a saját stílusát gazdagítja, és végül is ez a lényeg. A maga módján a címadó Nap felé néz is „VHK-s”, csak itt a másik irányból közelíti meg a zenekar a problémát. A hosszú instrumentális résszel ellátott Élj egy szellősebb, a szó hagyományosabb értelmében post-rockos szerzemény. Lehet, hogy – a csapat szándékainak megfelelően (soaring, chaotic stb.) – a dal nem rendelkezik valami szigorú struktúrával, de annál több szubsztanciával. Nem utolsó sorban érzelmi szubsztanciával.

Egyelőre ennyi.