Melt-Banana, Fetch (A-Zap, 2013)

by Gabriel Szünder

A távol-keleti művészeknek valami hihetetlen tehetségük van hozzá, hogy kiforgassák magukból a nyugatról átvett stílusokat, műfajokat. Ez kicsit eurocentrikusan hangzik, de attól még igaz. Pláne hogy sok esetben a mennyiségi változásoknak minőségi változásokba való átmenetének a törvénye érvényesül. A jelenséget nem csak a zenében, és ezen belül a gitárzenékben lehet megfigyelni, de itt legalább nyilvánvaló, hogy a túlzásokból néha valami teljesen új születik. A visual kei zenekarokhoz képest a jó öreg hajbandák úgy néztek ki mint Joe Cocker, a Galneryus minden európai power metal alakulatnál bombasztikusabb, a Melt-Banana meg minden, de abszolút minden más együttesnél őrültebb. Amit az M-B művészi színvonalon művel, azt például az iwrestledabearonce az ál-avantgárd tini-pop szintjére degradálja.

A Melt-Bananaról különben nem lehet azt állítani, hogy„átvettek” volna valamit Európából vagy Amerikából, hacsak nem a punkot, mint egy általános önkifejezési formát. Nem is igazán létezik kategória, amibe a bandát bele lehetne helyezni. Vannak ellenben projektek, amelyekkel a Banana szellemi rokonságban áll. Például a Fantomas, vagy a John Zorn-féle grind-jazz combo, a Naked City. Nem véletlen, hogy Mike Patton nagy rajongója a csapatnak (2005-ben meg is jelent egy Fantomas – Melt-Banana split), ahogy az sem véletlen, hogy az MxBx 1998/13,000 Miles at Light Velocity című live albumnak Zorn volt a producere (és a Tzadik volt a kiadója).

Az utóbbi években a Melt-Banana a Yasuko Onuki (ének) – Ichirou Agata (gitár) duóra redukálódott, és kettejükről el lehet valószínűleg mondani, hogy rocktörténelem legpompásabb folie a deux-jét képesek bemutatni. Yasuko pszichotikus trillái, csipogásai, nyüszítései, illetve Ichirou szürreális, emberi fül által soha nem hallott gitárzajai semmiféle számítás szerint nem kellene dalokká összeálljanak, de mégis ezt teszik. A gitár-ének performanszhoz képest, az M-B zenéjében felbukkanó effektek kimondottan old school benyomást keltenek. (A Red Data, Red Stageben van némi dubstep, de hát miben nincs manapság?) Ez mondjuk a Zero plusra nem érvényes. Eredetileg azt hittem, hogy ez valami  kacsaszimfónia, de utólag kiderült, hogy az ott szereplő állatok békák. (Agata saját kezűleg rögzítette a brekegésüket Shikoku szigetén.)

Yasuko és Ichirou néha popként definiálják a Melt-Banana zenéjét. Ez viccnek tényleg jó. Még ha M-B standardokkal mérve a Fetch egy többé-kevésbé dalközpontú album is, az ilyesmit maximum a pokolban nevezik popnak. Bár a Zero például elég diszkósan indul. A maga módján mondjuk a My Missing Link is egy punk nóta, de nem valószínű, hogy sok Green Day rajongó ipodján megtalálható.

Az olyan zenét, mint amilyen a Fetchen hallható avantgárdnak szokták nevezni. Ez sajnos nem teljesen helyes. A „forradalmian újító” helyett a „marginálisan őrült” pontosabb meghatározás lenne.