Transatlantic, Kaleidoscope (InsideOut, 2014)

by Gabriel Szünder

A véletlen úgy hozta, hogy amikor először hallgattam meg a Kaleidoscopeot, épp Nick Mason könyvét olvastam a Pink Floydról, máskülönben eszembe sem jutott volna összehasonlítani a két zenekart. Nem mintha nem lenne rá alap. De minek? Az eredmény úgyis nyilvánvaló. A Pink Floyd lemezeiben van valami megfoghatatlan, ezért érdemes őket ennyi év után is újrahallgatni. Ezért nem öregszenek. A Transatlantic albumait is érdemes újra meg újra elővenni, de más okból. A Transatlantic kompozíciók rengeteg végtelenül kidolgozott részletből állnak, a sokadik hallgatásnál is fel lehet fedezni bennük valami újat. Egy idő után azért mégis előtűnnek a TA zene határai. Pont az a plusz dimenzió hiányzik belőle, ami a Pink Floydban megvolt. Tanulságos dolog például meghallgatni a Shine On You Crazy Diamond feldolgozást, ami a transzatlantikus prog rock szupergrupp 2001-es Bridge Across Forever albumán található (pontosabban a bonus discen). Ha volt valaha tökéletes Floyd feldolgozás, hát ez az. Tökéletes. Unalmasan tökéletes. (Ami azért nem ugyanaz, mintha tökéletesen unalmas lenne.)

A Kaleidoscope úgy kezdődik, ahogy egy Transatlantic albumnak kezdődnie kell, egy 25 perc feletti szvittel (Into The Blue), amiben Daniel Gildenlöw is énekel egy kicsit. Semmi újdonság, semmi meglepetés. Bár ha jól belegondolok, az elég meglepő, hogy a TA és Mikael Akerfeldt útjai még mindig nem keresztezték egymást. A lemez amúgy érdekesen van felépítve. Az Into The Blue után egyre rövidebb dalok következnek – a Beyond the Sun felháborító módon alig haladja meg a négy percet –, de a végén a csapat újra hozza a formáját, és egy fél óránál is hosszabb tétellel zárja az idei zenei utazást. Ha a Beyond the Sun punkos rövidségével lepi meg a hallgatót, a Black as the Sky könnyed, már-már popos hangvételével teszi ugyanazt. A Shine egy beatleses téma, Neil Morse (ex – Spock’s Beard) és Roine Stolt (ld. még: The Flower Kings) álmukban is tudnak ilyet írni. A két mamutnóta természetesen tiszta Transatlantic esszencia. Az Into The Blue és a címadó Kaleidoscope a rock műfaj határait feszegetik – a komplexitás és a monumentalitás szempontjából a szimfonikus zene felé, a hangszeres virtuozitás szempontjából a jazz felé.

Visszatérve egy pillanatra a tagokra, sosem értettem Pete Trewavas szerepét a bandában. Ő ugyebár főállásban a Marillion basszere. Morse és Stolt komponálási stílusa félreismerhetetlen, Portnoy dobolása félreismerhetetlen, de Trewavas mintha egyszerűen csak ott lenne. Lehet viszont, hogy nagyon ott van.

A Kaleidoscopehoz is tarozik egy feldolgozásokat tartalmazó bónusz CD. A holland Focus Sylviaját leszámítva, kb. az van rajta, amit az ember ilyenkor elvár. Pink Floyd helyett például Yes.