Kultika, The Strange Innerdweller (2013)

by Gabriel Szünder

A régi szép időkben minden szar zenéért fizettünk (jó, majdnem minden), aztán ronggyá halgattuk a lemezeket és a kazettákat, minőségtől függetlenül, jobb híján. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy kitűnő albumokat csak úgy le lehet szedegetni a netről. Már úgy értem „legálisan”. Például a Kultika lemezét. (Bár azt hiszem, ez csak korlátozott ideig volt letölthető, most már nem az). Ez egy csodával határos jelenség. Teljesséegl ellentmond a dolgok normális menetének. Az is teljesen rendkívüli, hogy az Innerdwelleren micsoda kitűnő zene hallható. Ugyanis egy debütalbumról van szó. (A teljesség kedvéért: a csapatnak volt egy EP-je 2009-ben). Tény, hogy Fulmineos, a Kultica spiritus rectora, megjárta az egész temesvári black metal undergroundot (többek között a Negura Bungetet), de akkor is.

Azt mondjuk nem értem, miért kellet a zenekart Kultikanak nevezni. Azt gondolta valaki, hogy máskülönben nem fogjuk felfedezni a Cult Of Luna párhuzamokat? Vagy lehet ezek tényleg nem mindeki számára nyilvánvalók? Szóval: a Kultika a Cult Of Luna vonalán mozog. Ez fordítva még jobban hangzik: aki szereti a Cult Of Lunat, vagy esetleg a Downfall Of Gaiat, tehet egy próbálkozást a Kultikaval is.

De nem, Fulmineosék nem másolják a COL-t. Hagyjuk is a svéd zenekart. A Strange Innerdweller második nótája, az Insects például úgy szól mint egy black metalon átszürt Meshuggah. Kurvára brutálisan. A nyomokban megjelenő „poszt-„ pszichedélizmusok ellenére is. A címadó nóta megint csak egy nagy teljesítmény. Mondanám, hogy újpogány cyberpunk, ha létezne ilyesmi. A Lovecraft tudatalattijából előbújt összes csúfság földönkívúli inváziójának a kísérőzenéje a Strange Innerdweller. (A dalt állítólag Az otrantói kastély című Horace Walpole regény ihlette, de ez mellékes.) A Devouring Vibe elég jól mutatja, hogy mekkora érzelmi töltete van a Kultika zenéjének. Valahogy az az érzésem, hogy az utolsóként érkaző Escape Into Salvation picit leülteti a hangulatot, de lehet, hogy csak nem éreztem még rá az album belső dinamikájára..

Befejezésként lefordítanék pár sort egy Fulmineosszal készült interjúból, csak hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen, milyen komolyan átgondolt lemez a Strange Innerdweller: „Az album koncepciója két színten értelmezhető. Egyfelől elmesélünk egy elég konkrét, emberi tőrténetet, de ugyanakkor megszólaltatjuk a főszereplőt is. Az ő szempontja, az ő értelmezése egy gondolatfolyamként jelenik meg, valahogy úgy, ahogy ezt James Joyce csinálta az Ulyssesben, vagy Marcel Proust Az eltúnt idő nyomában című regényében. Van tehát egy külső, de egy belső, pszicholgiai perspektíva is. Minden egyes dal egy fázis, egy lépcsőfok a főszereplő lelki evolúciójában. Ezeket végigkövetvén a hallgató különböző vallási és filozófiai utalásokat fedezhet fel – megjelenik a nietzschei Übermensch fogalma, a hierogámia jelképe, de hivatkozunk a Teremtés könyvére, illetve ősi animista hiedelmekre is.” Ezt én sem tudtam volna szebben elmondani.