Képzelt Város, Anatolij (2013)

by Gabriel Szünder

Manapság a trendek halva születnek. Erről már nem a lemeztársaságok tehetnek – azok a saját haldoklásukkal vannak elfoglalva –, hanem az internet. Együttesek ezrei állnak készenlétben a világ minden táján, hogy akármilyen új hangzást rögtön reprodukáljanak. Mindenki mindenkiről tud, így nem igazán létezik rá lehetőség, hogy a zenészek egymástól függetlenül dolgozzanak ki valami újszerűt, és a trend az ezek között fennálló „családi hasonlóságok” alapján alakuljon ki. Mint egy nyitott rendszer, mint potencialitások, lehetőségek együttese. Ezért aztán egyre nehezebb különbséget tenni az egyszerű klónok és az olyan zenekarok között, amelyek képesek a saját képükre formálni a divatot. Pláne egy olyan illékony stílus esetében mint a post-rock.

A budapesti Képzelt Város például pont az a fajta együttes, amelyik képes a saját személyiségét belevinni a már rövid élete alatt is sokat látott post-rockba. Ráadásul az Anatolij – a csapat harmadik nagylemeze – egy lassú érés eredménye. Visszahallgatva az első két albumot, az volt az érzésem, hogy a Hélium megjelenése óta történt valami a Képzelt Várossal, valami jó, hogy az eddig inkább csak kitapogatott stílus az Anatolijn a maga kristálytiszta teljességében jelenik meg. Nem mintha azok gyenge anyagok lettek volna, de az új lemez egy nyilvánvaló minőségi ugrást jelent. Lehet, hogy az énekesváltás katalizátorként hatott – Oláh Gergő helyét a marionette ID-s Kovács Ákos vette át – de az is lehet, hogy az album koncepciója süt át a zenén.

Az Anatolij tehát egy konceptlemez, és egy szovjet űrhajósházaspár történetét zenésíti meg. Anatolij és Ludmilla Tokovot állítólag még Jurij Gagarin előtt lőtték fel az űrbe, ahonnan soha nem tértek vissza. A szovjet hatóságok ezt természetesen tagadták, hiszen, Hruscsov-éra ide vagy oda, az ilyen kozmikus baklövések nem tettek jót a birodalom imidzsének. Szóval lehet, hogy az eset nem is történt meg, hogy az egész csak egy összeesküvés-elméletet, de ez nem is számít, mivel a zenekar a semmibe sodródó házaspár képének a metaforikus jelentését akarja kiaknázni.

A történetnek megfelelően, az Anatolijn egybefolyik a space rock és a post-rock. A zene felkavaró, álmodozó, hol súlytalan, hol sűrű, de sosem zajos. Belesimul a végtelen űr hallgatásába. Stílusosan szólva. Ez nem azt jelenti különben, hogy a hangzás gitárszegény. Egyáltalán nem. A Vörös óriás például olyan, mintha egy megtört szívű Cult Of Luna játszotta volna fel. A szintetizátoroknak diszkrét szerep jut, de Barta Gyöngyi csellójátéka egy külön dimenziót kölcsönöz a zenének. Ez a talán a Nóvában a legnyilvánvalóbb. A dalok egyenletesen magas színvonalon mozognak, meg ez különben sem egy slágerközpontú stílus, de a lemezt záró Ég veled, Anatolijt mégis érdemes külön kiemelni. Katartikus hatású szerzemény.

Nem igazán tudom felmérni, mennyi népszerűségnek örvend pillanatnyilag a Képzelt Város, de valószínűleg kevesebbnek, mint amennyit megérdemelnének.