Costi Rogozanu: “A Kelet fellázadt. De hogyan?”

by Gabriel Szünder

Nem akarom elbagatellizálni a dolgokat, de mégis Daniel Barbu, a román kulturális miniszter esetével kezdeném.

Hatalmi ámokfutásában, Barbu azt kezdte számolgatni, hogy hány HIV-beteg gondozásába kerül egy Shakespeare fesztivál megrendezése. Még egy tiszteletreméltó értelmiségi, akinek a hatalom elvette az eszét – mondták azok akik valamikor bíztak benne. Még egy idióta – mondták azok akik sosem tették. A lényeg, hogy a miniszter úr “kommunikációs baklövése” mögött egy szigorú gondolkodási algoritmus húzódik meg: a gazdasági megszorítások mechanikus, a következményekkel mit sem törődő, könyvelői világnézete. Egy nagyon is “kulturális” gondolatmenet. A kulturális és intellektuális mainstream ugyanis rajong a jótékonykodásért, de nem szereti a jogokat. A jogok pénzbe kerülnek. A jogok kedvéért pénzeket kellene átirányítani.

A Traian Băsescu körül keringő úgynevezett értelmiségiek rögtön lecsaptak a miniszter hülyesége által kiváltott felháborodásra és a saját érdekeiknek megfelelően igyekeztek azt magyarázni. (Az elnök úr az ilyesmit különböző pártocskákkal szokta jutalmazni. A legismertebb  ezek közül a Teodor Baconschi köré szerveződött Népi Mozgalom).Talán ez a legaggasztóbb az egész történetben.

Egy rövid megjegyzés az indignados mozgalmakról. Ezek egészséges gyökerekből táplálkoznak, ezt nem is akarom megkérdőjelezni. Az sem fontos most, hogy tőlünk nyugatabbra miért mondtak az ilyen mozgalmak csődöt. Mifelénk az ilyen mozgalmakkal másképp bánnak el:  klónozzák őket, létrehozzák a megfelelő pénzeken finanszírozott változatukat. Mit csinálnak például az ellenzéki pártok, vagy a verespataki aranykitermelésben érdekelt Rosia Montana Gold Corporation?  Reprodukálják a civil ellenállás mechanizmusait. Részletekbe menően. Létrehozzák a saját kis civil szervezeteiket, a saját kis „alulról” – mesterségesen – szervezett mozgalmaikat. Ahogy felüti a fejét valamiféle spontán felháborodásból született mozgalom, rögtön nyakon öntik egy vödör neolib/neocon festékkel.

Kik hördültek fel Barbu ellen? A legszánalmasabb elnöki tanácsadók és maga az államelnök . Tehát ugyanazok, akik szerint a társadalmi segélyeken élősködők „tömegét” tönkre kéne verni és akik szerint a nyomornegyedek erőszakos lumpenjeit rendre kellene utasítani. Akik szerint fizetéseket kellene csökkenteni és mindenféle bányászati kitermelést privatizálni kellene, de még a mentőszolgálatot is, ha lehet.

Most megy a cirkusz az amnesztia törvény és a parlamenti immunitások témája körül. Ez a tavalyi „államcsíny” folytatása. A Nastase-korszak folytatása. A kormánykoalíció, az USL – és ezen belül a szociáldemokrata PSD – kezdi unni a jogállamot és a többi hasonló ködösítést. Kezdik érteni, hogy ahhoz, hogy valami nekik is jusson a nemzetközi tőkéből – vagy a nemzetközi tőke mellet – a közpénzek elosztásának egy ügyesebb módját kell megtalálják. A külföldi beruházások – akármilyen külföldi beruházás – munkahelyeket hoznak létre, mozgásban tartják a gazdasági mechanizmust, hallottuk ezt már ezerszer. Mind ezt a nótát fújják, aztán amikor hatalomra kerülnek, kétféleképpen járnak el. Egyfelől kiszolgálják a bankokat, a nagy amerikai és európai cégeket, másfelől a középtávú konszolidációs tervek feláldozásának árán megvásárolják a politikai kliensek jóindulatát. A hazai tőkések persze aggódnak, hogy mellékvágányra kerülnek. A politikusok felfedezték, hogy a nemzetközi tőke kiszolgálása pillanatnyilag jövedelmezőbb. Az új hatalom megértette, hogy a jóindulat megnyerésének sokkal jobb eszközei is vannak, mint a felháborítóan opportunista korrupcióellenes szónoklatok. Például a biznisz. A PDL meg tisztában van vele, hogy a demokrácia rövidre zárásának az európai szarevés a legjobb módja.

A Chevron támogatásáért cserében senki sem fogja a romániai demokráciát és a jogállamot dicsérni. A másik végéről kell hát megfogni a dolgot: úgy kell beállítani, hogy a Chevron és a többiek azzal jutalmazzák a stabilitás és a jogállam túltengését Romániában, hogy szíveskednek megfúrni a haza drága földjét. Băsescu ezt hamar megértette, sőt még Pontának is megpróbálta elmagyarázni, hátha így sikerül majd megteremteni egy újabb szürreális politikai kohabitációnak a feltételeit. Először el kell járni a demokrácia törzsi táncát, aztán lehet lesni a hasznot. Romániának nincs saját tőkéje amit megvédjen, itt sokkal egyszerűbb a helyzet mint Magyarországon. Itt nincs szükség az Orbán-féle bonyolult manőverezésre.  A perifériának is megvannak a maga előnyei: itt a válságokat is könnyebb megérteni.

A Nyugat gyorsan reagált a román parlament amnesztiás hőstetteire. Gyorsan és a saját kirekesztő politikájának megfelelően. Egy ideje úgyis mindenkit a román állampolgárok uniós jogaival ijesztgetnek. A földgáz áremelésének a „jogáról” senki sem beszél. A munkajog viszont már problémát jelent. Miért is változtatnánk az Európai Unióban dolgozó több millió rabszolga helyzetén? Már úgyis megszokták a munkakörülményeiket.

A rombolgár tiltakozások a Trojkát kellet volna megcélozzák, a központi hatalmat. Ehhez meg kellett volna őrizzék a szociális jellegüket, meg kellet volna kérdőjelezzék a „válság meghaladásának” a stratégiáit, hiszen ezek általában a nemzetközi tőke megmentésére irányuló transz-demokratikus megegyezések. Már a bukaresti kormánynak a Nemzetközi Valutaalaphoz  intézett szándéklevelébe is sikerült garanciákat belefoglalni arra nézve, hogy a parlament semmilyen olyan tőrvényt nem fog megszavazni, ami a bankrendszer egyensúlyát veszélyeztetné.

A Kelet fellázadt, de valamikor útközben elfelejtette, hogy miért. Elfelejtette az egekbe szökő villanyszámlákat (Bulgáriában), elfelejtette az egészségügy privatizációjára tett kísérleteket (Romániában). A reakció nem sokat váratott magára. El lettek újra szavalva a korrupcióellenes rigmusok, az európai varázsigék a parlamentben ülő tolvajok fejére lettek olvasva. A civil szervezetek és a think tank-ek új szelet kaptak. A Chevron-RMGC- ellenes tiltakozások során ugyanis már kezdtek lelohadni. Rádöbbentek, hogy azok egy kicsit túl radikális irányt vettek. Megijedtek, hogy még magukra haragítják az amerikaiakat. Most megint mindenki arról beszél, hogy ezek a szerencsétlenek megszavazták egymásnak az immunitást.

A törvényeket meg fogják változtatni. Meg fogják kozmetikázni és ki fogják pofozni őket. Ez a huzavona mindenkinek megfelel. Megdöbbentő viszont, hogy egyesek még mindig valamiféle hófehér korrupcióellenes pólus megjelenéséről beszélnek, miután éveken keresztül mást sem csináltak, mint bemocskolták magukat, Băsescu hallgatólagos beleegyezésével természetesen. Azt hittem hogy a narancssárga forradalomnak vége. Romániában legalábbis. Ukrajnában a narancssárga forradalom épp kitörőfélben van, a semmi ellen, ötletek és elképzelések nélkül, a nagy európai mese nevében.

Ami engem illet, alig érdekel a korrupció meg azok akik rettegnek tőle. A korrupció nem ok, hanem okozat. Mire megoldjuk a korrupció problémáját, nem marad nekünk más mint egy gyönyörűen bebalzsamozott társadalmi és gazdasági hulla. Mi értelmük van a korrupcióellenes kampányoknak, ha nem a monopóliumokat és multinacionális cégeket támadják, amelyek  a kormány „támogatásával” óriási összegeket tesznek zsebre? Az Európai Unió számára a korrupció a tőke működésével együttjáró képmutatásnak az az aspektusa, amit nem lehet kimagyarázni. Még. A kapitalizmus zsigerei elég obszcén látványt nyújtanak, így hát senki sem akarja látni őket. Nem szabad azt a benyomást kelteni, hogy a kapitalizmus célja az ország kizsákmányolása. A multinacionális cégek számára létrehozott adóparadicsomokkal nincsen semmi gond, de azt senki sem akarja látni, hogy helyi politikusok azért lesznek megvásárolva, hogy egy isten háta mögötti faluban egy bizonyos cég végezhesse el a csatornázást. Szabad törvényeket csinálni multik a számára, de csak titokban. Nem szabad viszont túladóztatni őket, hiszen a válság költségeit együtt fizetjük. Európai projekteket a szegények megsegítésére meg csak úgy lehet csinálni, ha összeállítunk egy 30000 oldalas dokumentációt, és aztán ha jön a pénzt veszünk rajta Apple tabletet, mert másra úgysem szabad költeni. Ilyen helyzetekben a helyi fejesek mindig a kiskapukat fogják keresni. Vagy hagyják az egészet a fenébe, és megpróbálják elhelyezni a gyerekeiket valamelyik multinál.

A Kelet tehát elkezdett lázadni. A valódi okokat sokan próbálják elrejteni, sokféleképpen. Fontos lenne nem leragadni pitiáner belpolitikai ügyeknél. A cél az EU megreformálása kellene hogy legyen. Hogy ez lehetetlen? Akkor inkább vásároljunk egy darab földet a temetőben. Mert ingyen azt sem adják.

(Estul se revoltă. Dar cum?)