Két éves a „Lulu”, avagy Lou Reed meghalt és a Metallica sajnos nem

by Gabriel Szünder

„Piero Manzoni olasz képzőművész 1961-ben beleszart kilencven konzervdobozba és a végeredményt merda d’artista[i] címmel dobta piacra. A Lulu-val, a Metallica és Lou Reed valami hasonlót csináltak.”

Ezt írtam két évvel ezelőtt. Meg ezt: „A biggest of the big four szempontjából mindegy, de remélem nem ez lesz Lou Reed utolsó lemeze”. Azóta persze tudjuk, hogy ez volt Lou Reed utolsó lemeze.

A fenti kijelentést még mindig aláírom. A tény, hogy Reed közben meghalt, semmit sem tesz hozzá a Lulu értékéhez. Másfelől, annyit biztos megérdemel Lou utolsó lemeze, hogy újrahallgassuk.

Azt különben sosem akartam mondani, hogy a Lulu szar. Robbie Williams készít szar lemezeket. Lou ha akarta volna, akkor sem tudott volna ilyet csinálni. A Piero Manzoni-féle szarási performansznak van viszont egy elég precíz jelentése, aminek, közvetve legalábbis, elég sok köze van a Lulu-hoz. Manzoni arra próbált rámutatni, hogy egy olyan társadalomban, mint amilyen a mi kapitalista társadalmunk – ahol a művészi tárgyakra ugyanaz érvényes, mint az összes többi árúra: az értéket a piaci viszonyok konstituálják –, akármi lehet művészi alkotás, feltéve ha művészi alkotásként lehet eladni. Az tehát egy reflektált és (talán) konkrét szarás volt, míg a Metallicaé és Lou Reedé inkább metaforikus és reflektálatlan. Ezt leszámítva, elég könnyű felfedezni a kettő közötti hasonlóságot.

Hetfieldék a művészi evolúciójuk egy nagyon veszélyes fázisába érkeztek. Röviden: Hetfield és Ulrich meg vannak róla győződve, hogy számukra most már minden lehetséges, hogy már nem tudnak tévedni, hogy szó szerint akármit csinálhatnak, mert a Metallica márkanév alatt akármi értékke válik[ii]. Ahogy mondani szokás, manapság a Metallica too big to fail.

Manapság a Metallica már több mint egy zenekar. Valamikor a Fekete Album megjelenése után történt valami az együttessel. Érdemes belegondolni, hogy minél vitatottabb minőségű lemezeket készítettek Ulrichék, annál híresebbek lettek. Legkésőbb a Some Kind Of Monster filmnél nyilvánvalóvá vált, hogy az esetükben egy teljesen új jelenségről van szó. Azt a filmet normális körülmények között semmilyen rockbanda nem kellet volna túlélje[iii]. De a Metallica már nem egy rockbanda, hanem valamiféle polimorf virtuális entitás, amely nem csak tévedhetetlen, de elpusztíthatatlan is. A Metallica esete elég jól mutatja, hogy a show-business már jó ideje nem show-business, hanem show-valóság, amely, egy bizonyos szinten túl, a „valódi” valóságtól teljességgel független szabályok alapján működik[iv]. Ezért olyan fontosak manapság a valóságshowk. És ezért volt olyan fontos a Some Kind Of Monster, ami a szó szigorú értelmében nem egy dokumentumfilm, hanem a Metallica valóságshowja.

Visszatérve a Lulu-ra, mondom, újra meghallgattam az albumot, hátha félreértettem valamit annak idején. És valóban. Két évvel ezelőtt Metallica (Metallica-Reed) lemezként hallgattam, pedig a Lulu valójában egy Lou Reed lemez. Pontosabban: egy Lou Reed lemez, amit a Metallica rontott el.

Tették ezt első sorban a hozzáállásukkal. Azért még Hetfieldék sem annyira kiégett zenészek, hogy ne lettek volna képesek többel előállni, mint pár tizedrangú riffel. Persze ha képesek lettek volna, valamivel több alázattal viszonyulni a feladathoz. Alázat? A Metallica részéről? Ugyan már! Érdekes különben, hogy mintha Kirk Hammet lenne az egyetlen, aki néha mintha értené, miről kellet volna szóljon az a lemez.

Természetesen Lou Reednek is megvan a maga felelőssége. A Lulu előtt Reed utoljára 2003-bann adott ki „normális” nagylemezt[v]. A Raven is irodalmi anyagot dolgozott fel (Edgar Allen Poe műveit) és az az album is vendégzenészekkel készült (Antony, Laurie Anderson, David Bowie stb.). Bizonyos értelemben tehát a Lulu a Raven folytatása, és bizonyos értelemben nem is lóg ki a Reed életműből. A lemez a személyiség feloldódásáról szól a halálösztönben[vi], tehát egy tipikusnak mondható Reed témáról van szó. A Swans vagy a Sonic Youth valószínűleg képes lett volna a versekhez illő zenét komponálni, de hogy Lou mit várt a Metallicatól az rejtély. Számomra legalábbis. Egy interjúban azt nyilatkozta különben, hogy egy régi projektjéről van szó, és Hetfieldékben végre megtalálta  a „megfelelő embereket” („I’ve waited for a long time to have a shot at doing something like this with the right people”). Legfeljebb arra tudok gondolni, hogy egy olyan zenekarral akart együttdolgozni, amelynek semmi köze nincs a Velvet Undergroundhoz[vii].

Aki nem ismeri az albumot, azt hihetné, hogy a Lulu valami nagyon nehezen értelmezhető zenét tartalmaz, de meglepő módon ennek épp az ellenkezője igaz. Nem hiába csúfolták annak idején a projektet Loutallicanak. Vicces (meg elkeserítő) belegondolni, hogy a Lulu a leginkább Beatallicara[viii] emlékeztet, de ez a helyzet.

Például a The View. Ez a Metallica-Reed mash-up netovábbja. Nem is létezik mint kompozíció, mint organikus egész, nincsen semmiféle belső dinamikája, semmiféle koherenciája. A Pumping Blood valamivel jobb, de csak mert a Viewnál is rosszabb. Annál legalábbis valamivel amorfabb. Itt a Hetfieldék úgy zenélnek, mintha  nem igazán tudnák eldönteni, mivel töltsék ki az időt, amíg Lou elszavalja a versét, és ez egyfajta szürrealista jelleget kölcsönöz a dalnak. A lemezt nyitó Brandenburg Gate is többé-kevésbé OK, de gondolom, hogy senki sem akarta a hallgatókat már az elején elijeszteni.

Amúgy minél kevésbé tolakodó a Metallica jelenléte, minél erősebben érvényesül Lou Reed személyisége, annál értékelhetőbbek a számok. A Mistress Dread és a Little Dog alatt a zenekar diszkrét háttérzenét szolgáltat, az Iced Honey és Dragon meg elég jól approximálják az Ecstasy-érás Reed stílusát. A Cheat On Me és a Frustration esetében a Lou hangjából áradó fájdalom nullára redukálja a Metallica kontribúcióját. Játszhatták itt volna Hetfieldék akár a Seek and Destroyt is, az sem rontotta volna el a nótákat. Mert tönkretehetetlenek. Akárcsak a Junior Dad. Itt a Metallica nem egyszerűen visszafogottan, hanem egyenesen csendesen játszik.

Jobb sosem lesz a Lulu, de az idő jót fog neki tenni. Már amikor megjelent sem kapott kizárólag negatív kritikákat, és azóta egyre többen – zenészek, kritikusok – felfedezték fel, hogy az album egy félreértelmezett remekmű. Persze azok számára, akik szeretnek a „normális” közvélemény ellenében különvéleményt formálni, a Lulu mindig is egy aranybánya volt. A maga módján ugyanis a lemez egy érdekes kísérlet. Egy érdekes kudarc. Stuart Berma, a Pitchfork Media írója fogalmazta ezt meg a legszebben: Lulu is a frustratingly noble failure.


[i] A Google fordítót nem szívesen használók számára: „művészszar”.

[ii] Egy hasonló helyzetben Dewey Cox, a Walk Hard című film zenész-főszereplője kecskékkel kezdett el lemezeket készíteni.

[iii] Ozzy is túlélte az Osbournest, de az ő esetében inkább az az érdekes, hogy a TV shownak semmiféle köze nem volt a zenei karrierjéhez (max megdobta egy kicsit a lemezeladásokat).

[iv] Jerry Lee Lewis karrierje például attól ment tönkre, hogy kitudódott, hogy feleségül vette a kiskorú unokahúgát. De ez még az ötvenes években történt. A múlt évezredben. El lehet manapság képzelni akármit ami képes lenne ketté törni a Metallica karrierjét? Ugye, hogy nem.

[v] A kettő között megjelent egy meditációs zenét tartalmazó albuma is 2007-ben, Hudson River Meditations címmel.

[vi] A versek két Frank Wedekind színdarabot dolgoznak fel, az 1895-ben kiadott A föld szellemét (Erdgeist), illetve a hét évvel késöbbi Pandora szelencéjét (Die Büchse der Pandora).

[vii] Persze Hetfield & Ulrich közben felfedezték, hogy milyen sokat is jelentett a Velvet Underground a zenei fejlődésük szempontjából, hogy milyen sok bölcsességet szívtak magukba a mester (Lou Reed) metaforikus lábainál. Az utóbbi harminc évben ezt gondolom egyszerűen csak elfelejtették megemlíteni. Ki tudja milyen titkos hatások fognak még a következő években felszínre kerülni. Andreas Vollenweider? Karlheinz Stockhausen?

[viii] A Beatallica egy Milwaukeeban székelő vicc-együttes. Ha esetleg valaki nem ismerné őket, a Wikipedia így ír róluk: A Beatallica song is typically a blend of a Beatles song and a METALLICA song with a related title (e.g. The Thing That Should Not Let It Be, combining The Beatles’ Let It Be and METALLICA’s The Thing That Should Not Be or And Justice for All My Loving combining METALLICA’s And Justice for All and the Beatles’ All My Loving), though sometimes just a Beatles song will be used as a basis with modified lyrics.