Byron, 30 Seconds Of Fame (A&A Records, 2013)

by Gabriel Szünder

A byron zenekar – így írják a nevüket, kisbetűvel – történetében nincs semmi különös.

Dan Byron énekes és multiinstrumentalista, miután eltöltött pár évet két kimondottan eredeti new wave – alternatív bandában, a Kummban és az Urmaban, úgy döntött, hogy szabadjára engedi a Steven Wilson iránti rajongását és elkészít egy szólólemezt. A szólóprojektből végül egy új együttes született, ami nevében ugyan az énekesre utal, de egy többé-kevésbé stabil felállással dolgozik. Mindez Kelet-Európában – ezen belül Romániában – történt valamikor a múlt évtized közepe körül, de megeshetett volna éppen Franciaországban vagy Amerikában is. A globalizáció már csak ilyen. Ami kinn, az van benn, ami fenn, az van lenn.

Lehetett volna a byronból egy újabb Riverside is, ami nem lett volna tragédia, de a zenészek egy ennél eredetibb utat választottak. A 2007-es Forbidden Drama debüt nem volt még teljesen mentes a wilsonizmusoktól, a négy évvel ezelőtti A Kind of Alchemy szerzeményei viszont már egyszerre voltak rockosabbak (értsd: emberközelibbek, egyszerűbbek) és változatosabbak. A 30 Seconds Of Fame most ezt a vonalat folytatja, tehát ebből a szempontból nem történt nagy változás. Mégis, a banda összes kiadványát ismervén sem gondoltam volna, hogy ekkora lemezzel fognak előállni. A stíluson belül, amelynek az alapjait az Alchemyvel fektették le, sikerült valami tökéleteset alkotniuk.

Milyen is ez a zene? Mint egy napfényben fürdő Anathema. Mint egy AOR-t játszó Blackfield. Mint egy meditatív Queen. Olyanok a 30 Seconds dalai, hogy akármelyik normális rádióállomás leadhatná őket, mert első hallásra hatnak, ugyanakkor a tízedik meghallgatásnál is képesek valami újat mutatni. Jazzesen meghittek (Chalk Line), akusztikusan szellősek (Road Trip), diszkréten bizarrok (I, Human). Végtelenül kidolgozottak és, a különböző fúvós és vonós hangszerek szerepeltetésének, illetve az elektro effekteknek köszönhetően, árnyalatokban gazdagok. (A hegedűs részeket különben Alexander Balanescu játszotta fel). Bár nincs gyenge szám az albumon, mégis kiemelném a funkys It Ain’t Gonna Happen Todayt, legalább a szellemes szövege miatt, ami olyan, mintha John Lennon Imaginejét próbálná meg ironikusan-játékosan újraírni.

Nem tudom, hogy konceptalbumnak számít-e a 30 Seconds Of Fame, de a szövegek egy önmagából kifordított világot festenek le, ahol bukott angyalok gyónni járnak, kommunista fejesek tibeti hangtálakból falatoznak, utcai eladók potom pénzért lelkeket árulnak, ahol nincsenek hazugságok és szabályok, bolondok és királyok, börtönök és botrányok. Egy olyan világot, ami minden kétséget kizáróan el is fog jönni. De nem ma. Ma semmi sem fog történni.