The Boat Killed Amanda Palmer! (Amanda Palmer @ A 38 Hajó, 2013. 11. 10)

by Gabriel Szünder

Amanda Palmer az idén nem csak a második szólólemezével hívta fel magára a figyelmet, hanem a Miley Cyrus afférral kapcsolatos állásfoglalásával is.

Történt ugyanis, hogy a vetkőzős VMA-s fellépésen, illetve a nem kevésbé explicit Wrecking Ball videoklipen felháborodva, Sinead O’Connor, nyílt levélben fordult Billy Ray Cyrus híres-nevezetes lányához. O’Connor mama, anyai aggodalomtól vezérelve, kicsit megfedte Mileyt, gyengéden lekurvázta, végül meg ellátta pár jótanáccsal a művészi integritást illetően. Amanda elég jól ráérzett a helyzet iróniájára (nevezzük így, már csak udvariasságból is), és egy újabb – Sineadnek címzett – nyílt levéllel próbálta meg helyükre tenni a dolgokat.

Mi az, hogy kizsákmányolás, mi az, hogy objektifikáció? A meztelen test mutogatása igenis a self-empowerment egyik formája. Írta Amanda. Szóval, el a kezekkel a melleinktől, anyák és más pátriárkák, ugyanúgy akarjuk őket rázni, mint Mick Jagger az ő UNESCO Világörökség listáján nyilvántartott, amúgy Tutenkámen-kori fenekét! Mert, állítja Amanda, őt például a lemeztársaság öltöztetni akarta, mivel a non-standard alakja állítólag nem mutogatásra való. Frászt! Amandának senki sem fogja megtiltani, hogy félmeztelenül szerepeljen a saját videóklipjeiben („Funny, the irony here: *I* had to FIGHT my label to be half-naked in a video”.) A levél végül Martin Luther King „I Have a Dream” orációjának stílusában vonja le a következtetést:

„I want female musicians to feel like they can do MORE with their mad artistic energy, not LESS… But that necessarily means  there needs to be room on the vast playing field for Adele to wear a conservative suit, room for Lady Gaga to do naked performance art in the woods, room for PJ Harvey to wear high-collared 18th century jackets on stage, room for Natasha Kahn to pose boldly naked on the cover of her last record, and room for Miley to rip a page out of stripper culture and run around like a maniac for however long she wants to… I want to live in a world where the internal dialogue of a woman’s brain has evolved to the point where a female performer can wear a sex-pot outfit and, instead of the all-too-common head-chatter chorus of “UNFAIR! MANIPULATED! WEAK! MANIPULATIVE! EVIL!”, she dons her sexy costume and hears internal voices screaming “FAIR! POWERFUL! PLAYFUL! BRAVE! SEXY!”… where WE decide whether or not we’re going to play games with the male gaze and the starry-eyed hard-ons that can make men so easy to manipulate.”

Amanda hangvétele profetikus, kicsit utópikus. De csak egy kicsit. Mert ez a – horribile dictu – neoliberális utópia itt van, karnyújtásnyira, just around the corner. Amanda sorai minden esetre azt sugallják, hogy a női emancipáció – a self-empowerment – nem függ kulturális, szociális, neadjisten gazdasági meghatározásoktól, elég hozzá a jóakarat és a nyitott ész. Sex sells, írja Mrs. Gaiman, a lényeg, hogy mi, nők is profitáljunk belőle. Jó, válaszolta erre Lisa Wade feminista kolumnista, de amit Miley Cyrus csinál, annak nincs köze a valódi szabadsághoz (emancipációhoz), az csak stratégia. Miley ugyanúgy elfogadja a „patriarchális paktumot” mint egy eltartott feleség. A saját hasznára fordítja a rendszert, ahelyett hogy megpróbálná megváltoztatni.

Én meg nem tudnám húzni a vonalat a „valódi szabadság” és a stratégia között, úgyhogy alapjában véve szimpatizálok Amanda álláspontjával, még ha a laissez-faire filozófiájánál lelkesítőbb dolgokat is el tudok képzelni. Minden OK, mindenki tegye a saját dolgát, a fontos az, hogy megtehesse. Ezt ő mondta a Hajón. Meg azt is, hogy az utóbbi időben, minden interjúban a feminizmusról kérdezik. Hát, ezt csak magának köszönheti. Másfelől Amanda a stratégia – a stratégiák – nagymestere. Ahogy mondani szokás: olyan magas szinten műveli őket, hogy az már művészet. Neki tényleg nincsenek identitásproblémái. Ez szabad szemmel látható volt a koncert közben. Engelst parafrazálva (komolyan: Friedrich Engelst), Amanda a klasszikus feminizmus örököse. Ami azt is jelenti, hogy nincs már rá szüksége. Kialakított magának egy evolúciós niche-t, amiben, köszöni, jól elvan. Mostanság épp a haldokló lemezipar megkerülésén fáradozik (Kickstarter, miegymás).

Többek között sikerült neki a Dresden Dolls szellemiségét átmenteni a rock zenébe. Ez eddig két szólólemezt eredményezett. Sok más véleménnyel ellentétben, szerintem ezek nem kimondottan zenei revelációk, de a Dolls albumainál azért jobbak. Különben az opening actként felléptetett Die Roten Punkte, mintha csak a DD rajongók miatt lett volna ott. Elrettentő példaként. Minden ami felületes, minden ami olcsó cirkusz a Dresden Dollsban, megvan a DRP-ben is. Mondjuk ettől még mérsékelten szellemes volt a produkciójuk. Meg Amanda is táncolt velük, egy Kraftwerk paródia erejéig. Amúgy kb. annyira voltak avantgárdak, mint Ronald McDonald (akire Otto Rot hasonlít is egy kicsit).

Ha a Theatre Is Evil nem is, Amanda Palmer élőben tényleg egy reveláció. A turné épp ezt a lemezt volt hivatott bemutatni, de Ms. Palmer természetesen lazán viszonyult a témához. Rögtön a koncert elején eljátszotta a Missed Met (a kis „KurtWeill” villanyorgonáján – remélem más is értette a viccet), később meg voltak Nirvana és Lou Reed feldolgozások. A Smells Like Teen Spirit rutinból ment, a Walk On The Wild Side viszont felkavaró volt. A művésznő ki is tért rá, hogy Lou Reed mekkora hatással volt a zenei fejlődésére. Nem is lenne értelme letagadni (Bottomfeeder, khm, khm). Amanda jó úton halad a rock n’ roll istennővé válás felé, de azt biztos senki nem várta tőle, hogy az új albumot tuszkolja le a hallgatóság torkán. Különben is, nála a lemezek kicsit más szerepet töltenek be, mint a régivágású, modernista rock előadóknál. Nem azért készülnek, hogy a személyiségének, a művészi zsenijének állítsanak emlékművet, sokkal esetlegesebb funkciójuk van. Koncertjeiből minden esetre az derül ki, hogy Amanda Palmer számára az önbálványozásnál fontosabb az auktoriális szubjektum feloldása. Foucault után szabadon.

Ez is a szabadság egy formája.