Zodiac, A Hiding Place (Napalm, 2013)

by Gabriel Szünder

Rohadt dolog az előítélet. Ki várja el például egy német zenekartól vagy előadótól, hogy minőségi blues zenét játsszon? Én nem. Az mondjuk igaz, hogy Goethe nemzete sosem ontotta magából a Claptonokat és a Canned Heateket – a BB Kingekről nem is beszélve – de ettől még lehet egy átlagos münsteri srácnak is érzéke a blueshoz. Vagy talán épp ez a Zodiac titka, hogy nem átlagos német fiatalokból áll? Minden esetre magánszorgalomból nem valószínű, hogy meghallgattam volna a Zodiac második nagylemezét, pláne, hogy az utóbbi évek retro rock inflációja lassacskán már a Led Zeppelintől is elveszi a kedvemet. Nem is kell arra jobb bizonyíték, hogy divatról van szó, mint hogy a Napalm Records is elkezdte begyűjteni a maga nosztalgiabandáit. Mindezek ellenére az A Hiding Place egy jó album. Nagyon is az.

A Zodiac egy Misery Speaks nevű, a-fene-sem-ismeri-őket kategóriájú death metal együttes romjain alakult három évvel ezelőtt és a debütlemezük tavaly jelent meg A Bit Of Devil címmel. Azt érdemes még tudni a bandáról, hogy a sorai között tudhatja Janosch Rathmert, a Long Distance Calling ütősét. Ugyancsak dobosi poszton. János manapság esküdözik, hogy az első albummal nem az okkult rock hullámot akarták meglovagolni, ami lehet, hogy igaz, mert a Hiding Placenek már semmi köze sincs a sátánhoz. Persze ha arról van szó, hogy death metal zenészek felfedező útra indulnak a hetvenes évek rejtélyekkel teli földjén, az ember rögtön a Spiritual Beggarsre gondol, és a Zodiac esetében ez nem is alaptalan. A Hiding Place tényleg olyan stílusban mozog, mint a Beggars utolsó nagylemeze.

Ami a klasszikus forrásokat illeti, a dalok néha a Deep Purple bluesosabb pillanataira emlékeztetnek, helyenként a Pink Floyd legeslegbluesosabb momentumaira (ami egy érdekes nüánszot ad a zenének), de igazság szerint a hatvanas-hetvenes évek összes hippi bandájáról el lehetne mondani, hogy hatott a Zodiacre. A legjobban eltalált nóták szerintem az übergroove-os Underneath My Bed és a zongorás-merengős Leave Me Blind, de a Cortez The Killert is érdemes megemlíteni. Ez egy ősrégi Neil Young szerzemény szanaszét szólózott feldolgozása, és akkora hippi potenciállal rendelkezik, hogy a hallgatónak elkezd tőle nőni a haja. Azért nem minden szám egyformán jó, de mindegyik természetesen szólal meg, és végül is ez a Zodiac legnagyobb erénye. Egyáltalán nem keltik azt a benyomást, hogy görcsösen próbálnak meg reprodukálni egy előregyártott soundot.

Szóval, ahogy mondani szokás, vannak előítéleteim, de hajlandó vagyok felülvizsgálni őket.