Skid Row, United World Rebellion: Chapter One (Megaforce Records, 2013)

by Gabriel Szünder

Kíváncsi vagyok, hogy létezik-e valaki aki szereti a Johnny Solingeres Skid Rowt. Már úgy értem, hogy tényleg szereti őket, és nem csak azért vásárolja a CD-ket, mert ott az SR logo a borítón, és jól mutatnak a gyűjteményben. Sőt, hogy vajon létezik-e valaki aki már Solingerrel ismerte meg a bandát, és kifejezetten az „új” Skidsért rajong. Valószínűleg vannak páran, biztos nincsenek sokan. A mai Skid Rowra ugyanaz érvényes, amit a Trainspottingban mondtak Lou Reedről: nem rossz, persze, hogy nem rossz, de régen zseniális volt. Jó, majdnem. Mert az SK sosem volt éppen zseniális. Vagy mégis? Minden esetre, aki nem a kilencvenes években volt fiatal, az úgysem érti mit jelentettek akkor az olyan dalok, mint a Youth Gone Wild, az 18 and Life, vagy éppen a Slave To The Grind.  Hardcore Superstar ide, Taking Dawn oda, a Skid Row karrierje a nosztalgiabandák seoljában fog véget érni.

Az a szomorú igazság, hogy Saboéknak nincs valami sok választási lehetőségük. Sebastian Bach kisajátította a Subhuman Racet, és egy új Disturbedként úgyis mindenki kiröhögné őket. Így Snakenek nem is nagyon maradt más, mint az első két Skids lemez. Most erre nagyon rá is mentek. Van az UWR I-en Slave To The Grindos – konkrétabban Monkey Businesses – dal (Kings Of Demolition), és van első lemezes is (Get Up). A This Is Killing Meből, ami akusztikusan indul, kialakulhatott volna egy második I Remember You is, de – a banda dicséretére legyen mondva – végül inkább egy countrys power balladát csináltak belőle. Nem is rosszat. Ez elég jól mutatja, hogy azért a mostani felállásban is van némi potenciál. A keményebb, direktebb – mondjuk úgy: punkosabb– Let’s Go sem egy rossz szám. Sőt a sleazesebb Stitches sem az. Ebben még Johnny személyisége is megcsillan.

Tudom, hogy a United World Rebellion: ChapterOne nem érdemel nyolc pontot, de mégiscsak ott van a Skid Row logo a borítón. Lehangolónak tartom viszont, hogy Saboék is behódoltak ennek az idióta EP mániának. Nem lenne tisztességesebb egy-két évenként kiadni egy negyvenöt perces nagylemezt? Mint a régi szép időkben.