White Walls, Escape Artist (2013)

by Gabriel Szünder

A White Walls első lemeze 2010-ben jelent meg Mad Man Circus címmel. Az akkori kiadójuk, az Asyluum Records, egy Protest The Hero – Between The Buried And Me fúzióként reklámozta őket, és ebben volt is valami igazság.

A WW ugyanolyan egzaltált zenét játszott mint a Hero, és a „progresszív metalcore” címkét is nyugodtan rájuk lehetett akasztani, úgyhogy a BTBAM párhuzam adta magát. Érdekes viszont, hogy mai szemmel (füllel) a Mad Man Circus inkább a tavalyi Between albumra emlékeztet. Ez vagy azt jelenti, hogy a White Walls tagjai képesek voltak kreatívan viszonyulni Dan Briggsék zenéjéhez, hogy képesek voltak továbbgondolni azt, vagy hogy időgépbe ültek és belehallgattak a Parallaxba.

Érdekes volt az is, hogy a debütlemezen a hosszú számok működtek a legjobban. A rövidebb tételek esetében megtörtént, hogy a bősz riffelés a zeneiség kárára ment – a White Walls egy „valódi” hardcore együttesből fejlődött ki –, olyan szerzeményekben viszont mint a Curtains és a The Lost Art Of Chapeaugraphy szvit a zenészek szabadjára engedték a fantáziájukat és gyönyörű, a bonyolultsága ellenére is törékeny muzsikát komponáltak. Szóval a Mad Man Circus egy erős album volt, és el is juttatta a Wallst Kuala Lumpurba, a 2011-es Global Battle of The Bands döntőjébe, illetve a hollandiai  ProgPower Europe fesztiválra. Ezek után érthető, hogy az Escape Artist megjelenését bizonyos fokú várakozás előzte meg.

Az Escape Artist CD jól is néz ki, jól is szól – a borítóképet Costin Chioreanu festette, a maszterizálást Alan Douches végezte – úgyhogy nagy kár lett volna elbaltázni. Szerencsére erről szó sincs. Sokféleképpen lehetett volna folytatni a Mad Man Circust, de az együttes a logikus megoldást választotta. A lemezt nyitó Dream Chaser és a három részre osztott Dead Heart kivételével, a dalok rövidebbek és homogénebbek lettek, a különböző stílusbeli elemek egymásba folytak. Ilyenkor szokták mondani, hogy dalközpontúbb album született. Megjelentek ugyanakkor a post-rock befolyások, és, valószínűleg ennek következményeként, felértékelődött a hagyományos prog rock, illetve a jazz szerepe is a White Walls zenéjében. Míg például a jazznek az első lemezen inkább díszítési funkciója volt, az Escape Artist olyan tételei, mint a Loose Ends vagy a The Masquerade a legigényesebb jazz-rock közönség előtt is megállnák a helyüket. Ráadásul a jazz itt teljes mértékben alá van rendelve a hangulatnak, nem bonyolítja értelmetlenül a stílust, mint például a Safety Fire Grind The Ocean albumán.

Az Escape Artist nyilvánvaló fejlődést jelent a Mad Man Circushoz képest, de valahogy az az érzésem, hogy a harmadik lesz a tökéletes White Walls lemez. Addig várok a tíz ponttal.