Nine Inch Nails, Hesitation Marks (Columbia, 2013)

by Gabriel Szünder

Trent, Trent ezt nagyon elbasztad.

Nem, ez nem igaz. Trent Reznor tévedhetetlen. Nem, ez sem igaz.

Reznor egy kivételesen erős személyiséggel, egy különösen karakteres zenei világgal és egy utánozhatatlan stílussal megáldott zeneszerző. Mindennek, ami Reznor keze nyomát viseli, van valami jellegzetes aurája, valami megfoghatatlan valamije. Reznor-zenét csak és kizárólag Trent tud irni. Ebből a szempontból valóban tévedhetetlen.

Voltak bizonyos elvárásaink az új albummal kapcsolatban, és lehet, hogy ez jelenti a problémát. Szerintem többről van szó, de lehet, hogy tévedek. Minden esetre, ha a Hesitation Marks az első Trent Reznor szólólemezként jelent volna meg, teljesen más lenne a helyzet. Nem mintha nem hinnénk a művészi szabadságban. Reznornak szive joga annyiszor átszabni a Nine Inch Nails arculatát, ahányszor akarja. Ugyanakkor az utolsó NIN album óta csupáncsak öt év telt el – nem 17, mint a Carcass, nem 35, mint az Ozzys Black Sabbath esetében. Ha már Trent úgy gondolta, hogy ilyen röviddel a feloszlás / felfüggesztés után, ejött a zenekar reaktiválásának az ideje, mi is joggal feltételezhettük, hogy a mester folytatni akarja a NIN storyt, és nem újrairni.

Persze, hogy az új albumon hallható zene még mindig Nine Inch Nails. A Hesitation Marks legalább annyira NIN, mint a Welcome Oblivion. Épp ez a furcsa, hogy a Marksnak több köze van a How To Destroy Angels debütlemezéhez, mint a régi Nails anyagokhoz. Ez annyiban érthető is lenne, hogy a két lemez nagyjából egyidejűleg készült, de – még egyszer és utoljára – miért nem tudta ezt Trent Reznor a saját neve alatt kiadni?

A Hesitation Marks egy introvertált, önmarcangoló  album.  Úgy is fel lehetne fogni, hogy a pennsylvaniai géniusz itt önmaga ellen irányitja az agresszív hajlamait, de nem hiszem, hogy erről lenne szó. Inkább arról, hogy a HM dalain keresztül Reznor a régi zenéit próbálja értelmezni, és ezeken keresztül a régi önmagát próbálja megérteni. De mintha félne a dolgok lényegéig hatolni. Mintha attól tartana, hogy ennek a tudásnak a súlyát ma már nem képes elhordani. „I am just a shadow of a shadow of a shadow / Always trying to catch up with myself” – énekli Trent rögtön a lemez elején, és ezekből a sorokból egy pszichológiai helyzetjelentést lehet kiolvasni.

Hogy ebből a lekiállapotból születhetnek nagyon erős dalok is, arra a Copy Of A, és a Came Back Haunted a legjobb bizonyíték. Ami meg a stílusbeli forradalmi újitásokat illeti, azokra az Everything a megfelelő példa, ami olyan, mint egy remixelt indie rock sláger. Gyakorlatilag érthetetlen, hogy mit keres itt, de nem is igazán lényeges, mivel az Everything egyáltalán nem meghatározó az album általános irányvonala szempontjából. Ezt inkább olyan számokról lehet elmondani, mint a technós Satellite, az ambientes Disappointed, a triphopos Find My Way, vagy a komor I Would For You. Persze nem csak ez, hanem – az Everything kivételével – az egész lemez komor. És a „régi” NIN szelleme sem csak ebben meg az All Time Lowban kisért. Az In Twoban talán még gitárokat is fel lehet fedezni. Ez már majdnem annyira meglepő, mint a szaxofon szerepeltetése a A While I’m Still Hereben, ami különben egy csipogó-minimalista ős-industrial szerzemény.

Vannak kritikusok, akik szerint a Hesitation Marks a Nine Inch Nails legjobb lemeze. Ezt nem tudom mással magyarázni, mint a rock zsurnalisztáknak azzal a szükségletével, hogy megteremtsék a saját generációjuk bálványait. És Trent Reznor valóban jó kandidátus erre a posztra. De azért ő is tud hibázni. És azért a wishful thinkingnek is illene határokat szabni.