Stone Temple Pilots with Chester Bennington, High Rise EP (Play Pen, 2013)

by Gabriel Szünder

Ha valaki a kilencvenes évek óta nem találkozott az STP-vel, igencsak meg fog lepődni a High Rise hallatán. És nem csak azért, mert Scott Weiland helyét Chester Bennington vette át. De ha már a témánál tartunk, mi a fenét keres itt a Linkin Park énekese? Ennél hülyébb választást nehezen lehet elképzelni. Myles Kennedy foglalt volt? Kifogytak az American Idol sztárok?

Persze a Stone Temple Pilots nem volt mindig egy grunge ikon. A legelején a szakma eléggé lekezelően viszonyult hozzájuk. A Core-érában kaliforniai Pearl Jam-klónként volt szokás elintézni őket. Nem, nem, nem, válaszolták erre Weilandék, nem utánoznak ők senkit, egyszerűen csak ugyanazokon a zenéken nőttek fel, mint Stone Gossard és Jerry Cantrell. Tényleg így lehetett, mert akárcsak a Pearl Jamnek, később a Pilotsnak is sikerült kigyógyulni a grungeból. A kilencvenes évek második felében már kezdtük komolyan venni őket. Aztán 2001 után nem volt már STP nagylemez, és a banda lassan elindult a klasszicizálódás útján.

Három évvel ezelőtt volt egy visszatérő album. Egy borzalmas, borzalmas album. Olyan volt mint egy álarcos játék. Csakhogy az álarc mögött nem volt semmi, senki. Az együttes nevét viselő lemez könnyed – néha felháborítóan súlytalan – dalaiban volt Beatles, volt Free, volt Jane’s Addiction meg Wilco, volt bennük minden, csak STP nem. Scott Weiland természetesen szabadjára engedte a színészi hajlamait, ami azt jelenti, hogy hol David Bowie volt, hol Lou Reed, de azért általában inkább David Bowie.

A Stone Temple Pilots Chester Benningtonnal valójában az STP Scott Weiland nélkül. Ez kellet volna álljon a High Rise EP borítóján: Stone Temple Pilots without Scott Weiland. Mert lehet, hogy Weiland egy kibírhatatlan ember, de legalább van személyisége. Lehet, hogy Chester Benningtonnak is van személyisége, csak nem illik a Stone Temple Pilotsba. Az STP-nek Scott Weiland nélkül ás Chester Benningtonnal viszont egyáltalán nincs személyisége.

A 2010-es album egy kudarc volt, de ott legalább próbálkoztak. Az új EP-n meg nagyon nem. Az anyag öt könnyed, felháborítóan súlytalan „vintage” rock szerzeményt tartalmaz, amelyek a legjobb pillanataikban is úgy szólnak, mint a Blind Melon a legrosszabb pillanataiban.

Remélem nem lesz nagylemez. Vagy ha igen, remélem nem ilyen lesz. Mert annak tényleg nem lenne semmi értelme.