Scar The Martyr, Scar The Martyr (Roadrunner, 2013)

by Gabriel Szünder

Joey Jordison unatkozik. Érthető okokból. Főállásban Joey a Slipknotban dobol, mellékállásban meg a Murderdollsban énekel, de a Slipknot öt éve nem adott már ki albumot, a Murderdolls meg három éve. Mit csinál Joey Jordison mikor unatkozik? Összehoz egy együttest, felvesz egy lemezt. De Jordison híres ember és híres barátai vannak, úgyhogy mikor összehívja őket egy kis közös vadulásra  a stúdióba, egyből egy szupergrupp születik. Ráadásul mikor Joey lemezt készít a haverjaival, azt egyből a Roadrunner adja ki. JJ annyira híres ember, hogy ha egyszerűen csak belefújta volna az orrát a Scar The Marty CD-be, akkor is elment volna belőle több, mint mondjuk az Intronaut egész diszkográfiájából.

A következő személyek alkotják a Scar The Martyrt: Chris Vrenna (ex – Nine Inch Nails) – billentyűs hangszerek, Kris Norris (ex – Darkest Hour) – gitár, Jed Simon (ex – Strapping Young Lad) – gitár, Henry Derek Bonner – ének. A pőre tény, hogy valaki a Nine Inch Nailsben játszott nem jelent semmit, hacsak azt a valakit nem Trent Reznornak hívják. Hasonlóképpen az sem nagy dolog, ha valaki a Strapping Young Ladben zenélt, kivéve ha az a valaki Devin Townsend. A Darkest Hour nem több egy névnél, szegény Henry Derek Bonnerben meg egyáltalán nincs szupergrupp-potenciál. De legalább tud énekelni.

Nem rossz az STM debütalbuma, csak túl hosszú. Azért nem is nagyon jó, de ha Joey képes lett volna pár számot lehagyni róla, nem fulladna unalomba 45 perc után. Persze aki hajlandó pénzt áldozni az egy és fél órás Deluxe változatra, az megérdemli mind a 18 nótát. Én inkább kiválogatnám az érdekesebbeket az első 14 közül. A Dark Ages például nagyon jól indítja a lemezt. Keménykötésű, kicsit old schoolos industrial metal szerzemény a Dark Ages. A Bile szokott ilyesmit játszani. Valami hasonló a Cruel Ocean is, csak sokkal dallamosabb kivitelben. Ez inkább a Fear Factory érzékenyebb pillanataira emlékeztet. Van később is pár ilyen nóta (pl. Effigy Unborn), de mindent egybevetve nem ezek uralják az albumot.

A Scar The Martyr nagy részét kellemesen hallgatható, diszkréten beeffektelt „modern” metal dalok teszik ki. Ilyen a rögtön másodikként érkező My Retribution (csak hogy az ember tudja mihez tartsa magát), vagy az igazán jó refrénnel ellátott Soul Disintegration. Még egy ballada (-szerűség) is van a lemezen White Nights In A Day Room címmel. Lehet, hogy a Five Finger Death Punch közönségét akarták ezekkel a számokkal megcélozni Jordisonék, és lehet, hogy még célba is találnak. Minden esetre az összképet egy-két Faith No More árnyalat is gazdagítja.

Ügyes album a Scar The Martyr, de ennél nem több.