How To Destroy Angels, Welcome Oblivion (Columbia, 2013)

by Gabriel Szünder

Trent Reznor túlélte saját magát.

Túlélte a depressziót, a dühöt, a kétségbeesést, a kábítószereket (utóbbiakat épp hogy). Manapság Reznor már majdnem boldog. Van egy Golden Globe díja, egy Oscar díja, egy Grammy díja, egy gyönyörűséges (sőt, überszexi) felesége (ld. Playboy fotók), és két fia. Sajnos közben Trent túlélte a saját zsenialitását is. Persze a NIN még mindig eredetibb zenét játszik, mint majdnem mindenki más, de hát a Slip mégsem volt egy Downward Spiral, és How To Destroy Angels sosem lesz egy Nine Inch Nails.

A kispolgáriasodás jegyében, Reznor a Null Corporation projektet is jegelte, és leszerződtette a HTDA-t a Columbiahoz. Akárcsak a NIN-t. Biztos, ami biztos. Már a tavalyi An Omen EP is itt jelent meg, bár azt nehéz lenne kitalálni, hogy miért. Mármint, hogy egyáltalán miért jelent meg, hiszen két szám kivételével (The Sleep of Reason Produces Monsters, Speaking in Tongues) itt van az egész az Angels debüt lemezén. Hogy lesz-e egyáltalán második album, azt egy ilyen zenekar esetében lehetetlen megjósolni. Ha például Trent Reznor és Mariqueen (micsoda név!) Maandig elválnak, valószínűleg nem lesz.

Lehet hogy a How To Destroy Angels azért jött létre, mert a Reznor házaspár felfedezte a Familienmusizieren örömeit, de ettől még a lemez képes megállni a saját lábain. Mondom ezt annak ellenére, hogy az electro zenékkel foglalkozó publikációk általában eléggé fanyalogva fogadták a Welcome Obliviont. Hogy úgymond redundáns, hogy mindezt már mások is eljátszották. Lehet. Még a mainstreamen belül is könnyű megtalálni a párhuzamokat: Tricky (ld. Too Late, All Gone), Depeche Mode (ld. How Long) stb. Reznor érdeklődése az elektronikus zenék iránt töretlen – az új NIN lemezt is ilyennek ígéri –, de a HTDA-t biztos nem azért hozta össze, hogy forradalmasítsa a műfajt. Épp ellenkezőleg, egyes dalok mintha inkább valamiféle ős-industrial (ld. Strings and Attractors), vagy ős-techno (ld. Recursive Self-Improvement, The Loop Closes) hangzást próbálnának megvalósítani. Vagy éppen a Nine Inch Nails egy dark ambientes változatát (On The Wing).

Összességében egy nehezen hallgatható és nehezen emészthető lemez a Welcome Oblivion. Meg túl hosszú is. Viszont nem egyhangú. Ha az ember odafigyel, elég könnyű felfedezni a különbségeket. Például a triphopos Keep it Together és egy olyan elektrofolk szerzemény között, mint amilyen a címadó.

Mariqueen alapjában véve szépen énekel, de nehéz megszabadulni az érzéstől, hogy egy karakteresebb énekesnővel többet lehetett volna kihozni ebből a zenéből. Lehet, hogy Reznornak mégis el kellene válnia?