Butcher Babies, Goliath (Century Media, 2013)

by Gabriel Szünder

A tavalyi Butcher Babies debüt EP nem volt éppen az év revelációja, de valamilyen oknál fogva a Century Media mégis leszerződtette a bandát. Aki látott már Babies koncertvideókat, biztos tudja, mi volt az ok. A zenekar két énekesnőjének megvolt az a jó szokása, hogy majdnem meztelenül léptek fel. Mondom, megvolt. Manapság állítólag felhagytak ezzel, nehogy a szigszalaggal leragasztott mellbimbóik eltereljék a figyelmet a BB zenéjéről. Hiába, minden jóról lemaradok. Bár a Butcher Babies koncertek állítólag így is nagyon intenzívek.

Carla Harvey és Heidi Shepherd azt nyilatkozták, hogy a nagy meztelenkedés valójában tisztelgés volt Wendy O. Williams öröksége előtt. (Különben a Butcher Babies együttesnév is az egykori Plasmatics énekesnő egyik nótájára utal.) Szóval nem a hímsoviniszta elvárásoknak akartak megfelelni – ha már egy nő énekel, legalább vetkőzzön le! – hanem volt az egésznek egy ilyen performansz jellege. Ez kicsit a feje tetejére állítja a riot grrrl mentalitást, de azért értékelhető. Ugyanis egy új tendenciát erősít.

A Nightwish megjelenése óta, a metal szcéna valóban átesett egy gyors iramú feminizálódási folyamaton, de a Tarja köpenyéből előbújt énekesnők legfeljebb a pubertáskori fiúk – no meg Tuomas Holopainen – fantáziáit képesek kielégíteni. Tarja, Sharon den Adel  és társaik mintha csak arra igyekeznének bizonyítékot szolgáltatni, hogy a nőknek nincs érzékük a rock n’ rollhoz. Újabban viszont megint változni látszik a helyzet. A Huntress, a Crucified Barbara, vagy éppen a Butcher Babies a „női” metal egy teljesen új fogalmát testesítik meg. Vagy a régit, amit olyan zenekarok képviseltek, mint a Girlschool és a Phantom Blue.

Lehet hogy a Butcher Babies szellemiségére Wendy Williams volt a legnagyobb hatással, de az együttes zenéjében ott van az Otep is rendesen. Persze Ms. Shamaya elmebeteg hajlamai nélkül. Érdekes módon pont azok a legjobb számok a lemezen, amelyekből kihallatszik az Otep (pl. Magnolia Blvd., Grim Sleeper). Ugyanakkor nem ez az egyetlen befolyás, ami a csapatot érte. Az Axe Wound (amit az EP-ről mentettek át) például Rob Zombie, a The Deathsurround Marilyn Manson stílusát idézi. A Give Me Reason kissé hardcoreos, a C8H18 (Gasoline) meg inkább metalcoreos (nem is ez az album csúcspontja). A Dead Poet hatalmas groove riffekkel operál, a The Mirror Never Liest meg simán elviszi a refrénje. Akárcsak az In Denialt. Ha jól meggondolom, a címadó Goliath az egyetlen tölteléknóta.

Kicsit olyan a Butcher Babies debütlemeze, mintha Carlaék meg akarták volna mutatni, hogy mindenkitől tanultak valamit, hogy minden extrém műfajból képesek meríteni. Ennek ellenére messze meghaladja az átlagot.