Biffy Clyro, Opposites (14th Floor Records, 2013)

by Gabriel Szünder

Beszélik – füstös kocsmákban, éjfél után néptelen mellékutcákban, baljóslatú bőrfoteles pártirodákban –, hogy a Biffy Clyro az új prog / indie / altrock szenzáció. THE shit, ahogy amerikaiul mondják. Beszélik már jó ideje. Egyesek tudni vélték ezt már az Only Revolutions előtti években is, és aztán 2009-ben elégedetten dörzsölgették a kezüket, hogyugyemegmondtamén, hiszen az a lemez tényleg minden hozzá fűzött reményt beváltott.

Az idén a zenekar egy Opposites című dupla albummal tért vissza. Természetesen egy konceptuális műről van szó. A CD-k borítóját Storm Thorgerson készítette – az a Storm Thorgerson, aki már a Pink Floydnak és a Led Zeppelinnek is dolgozott. Neki köszönhetjük Animals és a Presence borítóit. Ez van. Egyszerűen bele kell törődni, hogy előbb-utóbb minden magát komolyan vevő (értsd: progresszív) rock együttes elkészíti a saját dupla konceptlemezét. Az új Biffy opusz különben inkább olyan, mint egy nagyon hosszú szimpla album. Igaz ez annak ellenére, hogy a két CD-nek van saját – igencsak gyönyörű – alcíme: The Land at the End of Our Toes, The Sand at the Core of Our Bones. Meg saját mondanivalója: az első a múltbeli csalódásokról, a második a jövőbeli reményekről szól.

Az Oppositesnek az égvilágon semmi köze nincs a The Wallhoz, de Simon Neilékről mégis el lehet mondani, hogy valami hasonlót csinálnak, mint Roger Watersék a hetvenes években: nem újítanak, nem forradalmasítanak, hanem kiaknázzák a kéznél levő zenei anyagban rejlő potenciált. Ezt persze teljesen eredeti és utánozhatatlan módon teszik. A két együttes között van viszont egy lényeges különbség. Míg a Floyd stílusa nagyon is nagyszabású volt, a Biffyé kimondottan kisszabású. Új évezredet írunk. Small is beautiful.

Zenei szempontból az Opposites nagyon szerteágazó. A két CD-n húsz nóta kapott helyet (plusz két bonus track), és elég nehéz valami általánosat mondani róluk. Minden esetre – bár a Little Hospitals és a Woo Woo a maguk módján punkos szerzemények, és az amúgy kellemesen beatleses Black Chandellier is bekeményít egy adott pillanatban – az albumot nem a riffelős számok uralják. Van itt viszont minden más: mariachi banda, templomi orgona, skót duda, meg szakállvakargatás. A Spanish Radio kicsit olyan, mint egy Calexico dal – a mexikói zenészek szerepeltetése következményeként természetesen – a Trumpet Or Tap olyan, mint amikor a Pink Floyd játszik bluest, az Opposite a The Nationalt idézi stb. De nem az a fontos, hogy melyik szám milyen stílusban íródott. Az Opposites attól olyan jó, hogy a lemezek tele vannak a szó hagyományos értelmében vett szép dalokkal: Sounds Like Ballons, Accident Without Emergency, Biblical, Stingin’ Belle, és lehetne még sorolni.

A Biffy Clyro ugyanis egy tehetséges zenekar. A szó hagyományos értelmében.