Queens Of The Stone Age, Like Clockwork (Matador Records, 2013)

by Gabriel Szünder

A Queens Of The Stone Age eladta magát. Mert mi a fenét keres Jake Shears (ld. Scissor Sisters) egy QUOTSA albumon? Vagy Alex Turner az Arctic Monkeysból. Sir Elton Johnról már nem is beszélve. Mi következik? A hetedik nagylemezt Timabalnd fogja producelni? Mielőtt ilyesmire adná a fejét, remélem Josh Hommenak eszébe jut majd, hogy ez Chris Cornell esetében sem működött. Ami világosan mutatja, hogy manapság már nem is olyan könnyű egy együttesnek eladnia magát. Még egy olyan borzalmas lemezzel sem, mint amilyen a Scream volt.

Nem, most komolyan, a Queens Of The Stone Age nem adta el magát. Maximum annyit lehet állítani, hogy a QUOTSA eladhatóbbá vált. De ez nem azért történt, mert Josh Homme kompromittálta a művészi integritását. A 2007-as Era Vulgarist hallgatva például az lehetett az ember érzése, hogy a banda még a saját rajongóit is megpróbálja elidegeníteni. Vagy legalábbis, hogy a türelmüket igyekszik próbára tenni. A Them Crooked Vulteres projekt – amit Homme John Paul Jonesszal és Dave Grohllal hozott össze 2009-ben – sem játszotta a világ legkönnyebben emészthető zenéjét. A TCV és az Era Vulgarishoz képest Josh most tényleg a mainstream felé kormányozta a QUOTSA hajóját, de ettől a Clockwork még messze nem egy kommersz album.

Hogy Josh Hommenak mi köze van Jack Shearshez – illetve hogy a Kyuss sivatagi szellemiségéből kinőtt QUOTSA-nak mi köze van a new yorki camp szcénából kinőtt Scissor Sistersez – azt persze nehéz megmondani. JS közreműködése minden estre alig hagyott nyomokat a lemezt nyitó Keep Your Eyes Peelden. Ez pont az a fajta rafinált basszusgitár-meghajtású nóta, amit szívesen hallunk egy Queens CD elején. A Clockwork különben a sok vendégszereplő ellenére is kimondottan egységes. Változatos, de egységes. Változatos, mivel az együttes egyre szabadabban nyúlkál a hatvanas és hetvenes évek zenéiben. Ezt a Kyussban tényleg nem engedhette volna meg magának Josh.

Ha a Clockwork húsz évvel ezelőtt jelenik meg, sokan valószínűleg a grunge mozgalom egyik útitárs-zenekarát fedezték volna fel a QUOTSA-ban. Stone Temple Pilotsék készítettek hasonló felfogásban lemezeket, miután felhagytak a Pearl Jam másolgatásával. Az új Queens albumon is felbukkan itt-ott a Beatles hatása (pl. I Appear Missing), és az I Sat By The Oceant mintha egyenesen a Beach Boys inspirálta volna. A bluesos, zongorás The Vampyre Of Time And Memory olyan kortárs folksterek stílusára emlékeztet mint M. Ward vagy Jim James. És van ezeknél furcsább szám is a lemezen: a Kalopsia. Ezt egy csikorgó gitárokkal telepakolt Scott Walker-féle pszichotikus sanzonként kell elképzelni.

Ami a direktebb dalokat illeti, a Smooth Sailing valahogy úgy szól mintha Jack White kísérletezne a stoner rockkal. Nem is értem, hogy Jack neve miért hiányzik a vendéglistáról. Dean Fertita igazán áthívhatta volna valamelyik Dead Weather session alkalmával. Az Alex Turner és Mark Lanegan közreműködésével felvett If I Had a Tail is egy rögtön ható nóta (ebben állítólag Trent Reznornak is benne volt a keze). Akár  az album slágerének is lehetne nevezni. Ha már mainstreamről van szó. Végül csak az Elton Johnos Fairweather Friend a legszebb, legtartalmasabb nóta a tíz közül. Nagyon reméltem, hogy így lesz.

Mindezt a zenei bőséget sikerült a QUOTSA-nak 46 percbe sűrítenie. Az utóbbi időben egyre jobban értékelem az ilyesmit.