Tesseract, Altered State (Century Media, 2013)

by Gabriel Szünder

A Tesseract tavaly kiadott egy Perspective című EP-t, amire többek között pár régebbi nótájuk akusztikus átirata került fel. Ilyen lecsupaszított verzióban tudvalévőleg sokkal jobban előjönnek a dalok esetleges hiányosságai, úgyhogy ez bátor húzás volt a részükről. Az Origin vagy a Perfection unplugged kiadásban is gyönyörűen szólnak, ami tökéletesen bizonyítja, hogy Acle Kahneyék elsőrangú dalszerzők. Már ha a One után szükség lett volna még bizonyítékra.

Van ugyanakkor a Perspectiven egy nóta, ami egy picit megzavarja az összképet: a Jeff Buckley-féle Dream Brother. A Tesseract szerzeményeihez képest ugyanis a Dream Brother egy plusz dimenzióval rendelkezik. A Tesseract dalok gyönyörű csillogó felületek, a Dream Brotherben viszont van mélység. Lehet, hogy a különbség Kahneyék életkorából adódik. Lehet, de nem valószínű. Buckley végül is huszonvalahány éves volt, amikor megírta a Brothert. A különbség valójában abból adódik, hogy ezek a számok eltérő zenei felfogásokat példáznak. És ezt nem lehet egyetlen szóval elintézni, még egy olyan szépen csengő szóval sem, mint amilyen a djent. A Tesseract zenéje az internet-generáció zenéje. Ez a jövő zenéje. A jövőé, ami már itt van.

Ami a djentet illeti, a Tesseract ugyanolyan szabadon lépegeti át a műfaj határait, mint a Periphery. Már ha az Altered Statenek van még egyáltalán köze a djenthez. Olyan dalokról, mint az Of Mind II. Exile, vagy az Of Reality II. Palingenesis talán azt lehetne mondani, hogy a djentnek egy megszelídített, softcore változatát vezetik elő. Valószínűleg nem is ebből az irányból kellene megközelíteni a lemezt.

A második Tesseract albumot nem csak hogy átszövik az elektronikus hangzások – ebből a szempontból helyenként a Linkin Parkos A Thousand Sunsra emlékeztet –, de még a gitárriffek is úgy szólnak mintha DJ-k találták volna ki őket. Ettől olyan lesz a zene, mintha valami jeges virtuális fényben fürödne (a William Gibson utalás nagyon idekívánkozik), de így Ashe O’Hara szívfacsaró dallamai sokkal élesebben érvényesülnek. Ez első sorban olyan szerzeményekben figyelhető meg, mint az Of Matter II. Retrospect és az Of Mind I. Nocturne.

Egy ilyen zenei közegben elméletileg semmi keresnivalója nem lenne a szaxofonnak, de a brit zenekar ezt nyilvánvalóan másképp gondolta. Az eredményt őket igazolja. Chris Barretto szaxofonos játéka, ami két dalban is hallható (Of Reality III. Calabi-Yau, Of Energy II. Embers), teljesen új perspektívákat nyit a Tesseract számára. Végül visszatérve egy pillanatra az új frontemberre: Ashe gyönyörűen énekel. Remélhetőleg nem lesz lecserélve egy lemez után, mint Daniel Tompkins.

Ezt a fajta zenét én képtelen vagyok szeretni, de a Tesseract teljesítményét nem lehet nem csodálni. Ráadásul amekkora fejlődést mutat az Altered State a Onehoz képest, lehetetlen megmondani, hogy a jövőben milyen irányt vesz majd Acle Kahney csapata.