My Chemical Romance, Conventional Weapons (Reprise, 2013)

by Gabriel Szünder

Szokás mondani, hogy a Green Day American Idiotja a világ első punk rock operája. Pedig nem kellene, pláne hogy Billy Joék amúgy is hajlamosak rá, hogy túlértékeljék magukat. Nem, a világ első punk rock operáját The Black Paradenek hívják, és az elkészítéséhez olyan teátrális anyaszomorítókra volt szükség, mint Gerard Way és csapata. Persze a Parade sem igazán punk, de legalább opera, míg az American Idiot egyszerűen csak egy konceptalbum.

Nem lehetett könnyű elkészíteni a BP folytatását, de a My Chemical Romance a legjobb megoldást választotta: csináltak egy még jobb albumot. Dan Martin a New Musical Expresstől például azt írta a a Danger Days: The True Lives Of The Fabulous Killjoys című anyagról, hogy annyival jobb mint minden más ami 2010-ben jelent meg, hogy az ember kénytelen sajnálattal gondolni az összes többi együttesre, amelyik abban az évben adott ki lemezt. Röviden: a Black Paradedel az MCR bejelentette az igényét a huszonegyedik század egyik legfontosabb rockbandája címre, a Danger Daysszel meg bebizonyították, hogy meg is érdemlik ezt a megtisztelő titulust.

A Danger Days nem csak jobb volt, hanem más is volt, mint a Black Parade. Az ismerősi körömből azt állította például valaki, hogy nem tetszik neki a DD, mert úgymond „túl vidám”. De hát a My Chemical Romance mindig is egy vidám zenekar volt. Pontosabban, mindig is volt a zenéjükben valami zabolátlan életkedv. A Danger Days szabadjára engedte ezt. A 2010-es opusz különben is a szabadságról szólt. Többek arról, hogy a zenészek felrúgták azokat a szabályokat, amiket a Black Parade megkomponálása közben erőltettek magukra. Ezért ezt az albumot nehezebb lett volna folytatni, mint a BP-t, de Gerardék megint megtalálták a legjobb megoldást: feloszlottak.

Conventional Weapons a My Chemical Romance utolsó öt kislemezét gyűjti össze. A dalok még 2009-ben lettek rögzítve, tehát a Danger Days megjelenése előtt. Egyes nóták úgy is szólnak, mintha az említett nagylemezről maradtak volna le. Ez első sorban a negyedik kislemezre került két számra igaz. A Make Rooomnak ott is van a helye a legjobb MCR szerzemények között, de a Kiss The Ring sem egy tölteléknóta. Ebbe a kategóriába legfeljebb két számot lehetne besorolni (Tomorrow’s Money, The Light Behind Your Eyes). Ezeket leszámítva, az első három kislemezen minőségi munkák kaptak helyet. Olyanokra gondolok, mint a Boy Division, az Ambulance, a The World Is Ugly, vagy a Gun. A két legérdekesebb nóta végül az ötös sorszámú kislemezen hallható. Hogy Gerardék tudnak olyan darkwavesen is fogalmazni, mint a Burn Brightban az mondjuk nem annyira meglepő, de a klasszikus rock hangvételű Surrender The Night azt mutatja, hogy az MCR-re akár egy olyan átalakulás is várhatott volna, mint amilyenen a Gaslight Anthem ment keresztül.

De a jövő még mindig nyitva áll a My Chemical Romance előtt. Manapság az együttesek általában azért oszlanak fel, hogy újjáalakulhassanak.