James LaBrie, Impermanent Resonance (InsideOut, 2013)

by Gabriel Szünder

A Dream Theater tagjai már jó ideje két lábon járó klasszikusokként közlekednek a világban, úgyhogy az ember hajlamos megelőlegezni a bizalmat akármilyen kiadvánnyal kapcsolatban, ami hozzájuk köthető. És hála Istennek van belőlük elég. A kiadványokból is, a Dream Theater zenészekből is. Ráadásul a DT tagjai – és ex-tagjai – ritkán adnak ki a kezükből mást, mint minőségi munkát. Pontosabban soha. A 9-10 pont elvből jár. On general principles, ahogy Vincent Vega mondaná.

Mindez idáig James LaBrie nem vitte túlzásba a projektezést – Mike Portnoyhoz képest például semmiképp –, az „igazi” szóló karrierjét is csak 2005-ben indította be. A saját neve alatt eddig csak két nagylemez jelent meg, az Elements Of Persuasion és a három évvel ezelőtti Static Impulse. Egy énekes részéről ez a visszafogottság eléggé meglepő. Kicsit meglepő az is, hogy a sok DT-projekt közül talán épp James LaBrie szólómunkái állnak a legközelebb az anyabanda zenei világához. Ugyanakkor ezek nem lábjegyzetek a Dream Theater életműben. Igaz viszont az is, hogy ha a JLB albumok a Dream Theater logo alatt jelennek meg, az a vád érhette volna a zenekart, hogy a könnyebb eladhatóság lehetőségeit kutatja. Amit ugyanis az  Impermanent  Resonance  nyújt – akárcsak az elődje – az a DT zene egy egyszerűbb, direktebb, és, igen, modernebb változata. A legjobb összehasonlítási alap a Falling Into Infinity – legalábbis amíg észben tartjuk, hogy az a lemez az amerikai, a Resonance pedig az európai piac számára készült.

Az Impermanent Resonance nem egy kommersz anyag. Távolról sem. A Theater esetében vannak bizonyos formális elvárások, amiknek az együttes meg kell, hogy feleljen. A szólóalbumok esetében ezek nem érvényesek, és ez így természetes. Az ami a Dramatic Turn Of Eventsen a kommercialitás benyomását kelthette volna, itt eredetinek hat. Matt Guillory például – akinek megint benne volt a keze majdnem minden dalban  – sokkal szimplább dolgokat játszik mint akármelyik DT billentyűs. Matt úgy kezeli a hangszerét mint egy power metal zenész, és ez lényeges különbséget jelent a Dream Theater stílusához képest. Nem csak a könnyebb befogadhatóság szempontjából. A dionüszoszi elem, ami olyan gyakran megjelenik az Álomszinház zenéjében, itt gyakorlatilag teljesen hiányzik. Attól függetlenül, hogy az IR sem idegen az extrém metal beütésektől. Akárcsak az elődje. Amitől igen kis mértékben különbözik.

James LaBrie zenéje a racionális konstrukció öröméből táplálkozik. És ez az öröm tisztán hallatszik.Prog ide, power oda, valahogy így kellene szóljon a metal a huszonegyedik században.