Iggy and The Stooges, Ready To Die (Fat Possum Recordes, 2013)

by Gabriel Szünder

Hogy lehet az, hogy amikor a Black Sabbath újra összeáll Ozzyval a fél világ hanyatt esik a csodálattól, amikor viszont a Stooges harmincnégy év után váratlanul új stúdióalbummal jelentkezik, egyből beindul a köpködés? Hogy a 13 jobb mint a Weirdness? Persze, hogy jobb. A 13 minden idők egyik legzseniálisabb comeback lemeze. Ugyanakkor Iommiék sem csináltak mást, mint Iggyék. Egyszerűen csak tették, amihez a legjobban értenek.Ha elfogadjuk hipotézisként, hogy a Stooges ugyanazt jelenti a punk, mint a Sabbath a metal számára, akkor annál nyilvánvalóbb, hogy a Weirdness nagyjából olyan, mint amilyennek lennie kell. Iggyék leszállítottak pár tisztességes proto-punk nótát (My Idea Of FunFree & Freaky stb.), meg egy eléggé érdekes pszichedelikus bluest (The Weirdness). És ezzel el is kezdődött a Stooges karrierjének az utolsó fázisa.

Weirdness  volt az utolsó Stooges lemez, amin még Ron Asheton is játszott, ő ugyanis 2009-ben meghalt. Ronnal együtt meghalt a The Stooges is, jelentette ki Mr. Osterberg, de az Iggy and The Stooges él. A megüresedett gitárosi posztot logikus módon az a James Williamson foglalta el, aki a Raw Power érában játszott a csapattal, és így minden adott volt a Weirdness folytatásának elkészítéséhez.

Ready To Die-on a produceri teendőket is Williamson látta el, és a lemez jobban is szól mint az előző. Ezt talán meglepő, hiszen a Weirdnessen Steve Albini dolgozott. Minden esetre, a Ready To Die nyers, már-már primitív soundja sokkal jobban illik a Stoogeshoz. Mire Iggy a lemez huszonnyolcadik másodpercében belebőgi a mikrofonba, hogy burn-burn, már eldöntöttnek tekinthető a kérdés, hogy a Ready To Die jobban sikerült-e, mint a Weirdness. Lényegesen jobban sikerült és racionális számítás szerint ez Williamson érdeme kellene hogy legyen. A Weirdness sem volt annyira borzalmas, mint amilyennek egyesek beállították, de azért szebb lett volna, ha a Stooges egy olyan albummal tér vissza, mint a a Ready To Die.

Mindegy ki mit tett hozzá az RTD-hez, az a fontos, hogy a Stooges újra a régi mocskos dicsőségében tündököl. Ezt az elementáris, pimasz, nihilista rock zenét csak a Stooges tudja ilyen elementáris, pimasz, nihilista módon eljátszani. Ehhez képest a Hives egy ártalmatlan boy band, de Iggyékhez képest még a Motörhead is túlcizellált.

A Ready To Diet már egy olyan nóta miatt is érdemes lett volna megcsinálni, mint a Gun, pedig van rajta sok minden más is. Például olyan laza, a hetvenes évek glamjét idéző dalok, mint a címadó vagy a Sex & Money. Utóbbiban Steve MacKay szaxofonos is szóhoz jut. Aztán még több alap-rock a Job és a Dirty Deal képében. Végül a külön kategóriát képező Unfriendly World – Beat That Guy – The Departed hármas. Ezek nagyrészt akusztikus szerzemények, Lou Reed, Tom Waits, vagy a késői Johnny Cash stílusában. A The Departedban Ron Ashetonra emlékezik a csapat, és a Gun mellet ez az album második nagy pillanata.

Ready To Die egy tökéletes lemeznek tekinthető, többek között azért, mert Iggytől és a Stoogestól senki sem várja el, hogy tökéletes lemezeket készítsenek.