Barb Wire Dolls, Kevlar Bikini, The Doherties (R33, 30.05.2013)

by Gabriel Szünder

Biztos voltam benne, hogy lekésem a Doherties showt, mert hétre volt meghirdetve, és magamfajta munkásember nemigen jár nyolc előtt koncertre. Pláne munkanapon nem. Aztán persze csúszott a kezdési időpont. Végül kb. fél órán keresztül nézegettem Pynt, a Barb Wire Dolls gitárosát, ahogy egy fotelben elterülve szundikál. Cappuccinoval a  kezében. Mit mondjak, mítoszromboló élmény volt.

Mikor a Doherties végre elkezdett játszani, az volt az első gondolatom, hogy a zenjük az egészségesnél egy fokkal ramonesosabb. Aztán kiderült, hogy minden OK, csak épp a Blitzkrieg Boppot játsszák. Volt még Ramones később is, a The KKK Took My Baby Away képében.Meg Rancid (Let’s Go), plusz egy-két másik feldolgozás. A Doherties zenéje egészséges gyökerekből táplálkozik, ezt senki sem vitathatja el tőlük. A saját számaikból is kihallatszik a Ramones rendesen, legalábbis abban az értelemben, hogy egy ilyen rákenrollos stílusban nyomják a punkot. Manapság inkább az a divat, hogy az ember Ramones pólóban feszít és cali-punkot játszik,  szóval jó volt látni, hogy a Dohertiest fordítva áll a dologhoz. Bár Doherty Balázs énekesen nem volt Green Day póló.

Azóta utánuk néztem egy kicsit a neten. Ha jól értettem, eddig csak egy Open Position című demo-EP-jük jelent meg, ami le is tölthető a banda Bandcamp oldaláról (ingyen). Az anyag három számból áll, és ezek közül a Last Punksot biztos előadták az R33-ban is. Nem igazán tudom miről szól a dal, de ha az utolsó punkok kifejezés a Doherties egyetemista-típusokból álló közönségére vonatkozik, akkor jó hírem van számomra. Lehet, hogy mindig is punk voltam, csak nem tudtam róla.

A budapesti banda közönsége friends & family alapon állhatott össze, mert a Kevlar Bikinire (jó név!) már sokkal kevesebben voltak kíváncsiak. A zágrábi motherfuckerek szerencsére le sem szarták, hogy egy buszmegállónyi tömeg sincs már a teremben, és egy felspécizett rock n’ roll gépezet módjára tombolták végig a koncertet. (Nagyjából ez volt a nyitónótájuk címe: Suped Up Machine). Gondolom senki sem ismerte őket a jelenlévők közül, de a KB azt a fajta zenét játssza, amit úgyis mindenki ismer, aki szereti Iggyt, a Motörheadet, a Carburetorst, vagy a Hivesot. Az énekes még úgy nézett ki mintha a Hivesból szalasztották volna.

A Barb Wire Dolls egy paradoxális zenekar. A BWD egyfelől a Facebook-bandák netovábbja, másfelől náluk hitelesebb punk együttest nehéz találni a mai világban. Hogy maradéktalanul kihasználják a közösségi hálók által nyújtott lehetőségeket, az tény. Nem vagyok benne biztos, hogy ez összeegyeztethető a punk attitűddel, de abban sem vagyok biztos, hogy mi az a punk attitűd. Azt mondjuk megértem, hogy világgá kürtölik, hogy a legjobb punk bandának lettek kikiáltva a Ramones (Clash, Sex Pistols, Nirvana stb.) óta, de hogy bejelentik a Facebookon, hogy Kurt Cobain lánya lement az egyik koncertjükre? Ki a faszt érdekel, milyen koncertekre jár Kurt Cobain lánya?

A BWD underground hitele minden esetre óriási: Rodney Bingenheimer (legendás punk DJ) győzte meg őket hogy Amerikába költözzenek – midőn egy művész-kommunában éldegéltek Kréta szigetén –, kiadtak egy splitet Keith Morris (ex-Circle Jerks énekes) legújabb projektjével, és a Slit című debütöt nem más, mint a nagy Steve Albini producelte.

A Dolls White Stripes-módra nyomja (gitár-dob), és az elején kicsit nehéz volt ráhangolódni a minimalista hangzásra. Meg Isis Queennek is kellett vagy negyed óra, amíg formába jött. Onnantól kezdve viszont egy one woman show volt a koncert. Pyn és Krash egyszerűen csak  zenei aláfestést szolgáltattak Isis őrült performanszához. Komolyan mondom, egyes megmozdulásai az Ördögűzőben is jól mutattak volna. Erősen improvizatív jellege volt a koncertnek, és Isis nem vesztegette az időt a számok bekonferálásával (nem is ismertem fel csak a Your Escapet és a Revolutiont). Szövegelni pedig szövegelt szüntelenül. Nemigen sikerült neki a mondandóját a magyar helyzethez igazítania, úgyhogy inkább a görög témát erőltette, illetve megmaradt az általános forradalmi felhívásoknál. De azokat nagyon komolyan vette. Egy adott pillanatban lerohant a színpadról és a szó szoros értelmében a gallérjánál fogva kezdte rángatni az egyik szerencsétlen (szerencsés?) résztvevőt. Valószínűleg, hogy nagyobb súlyt adjon a wake up, wake up Budapest kurjongatásainak.

Bizonyos értelemben persze, hogy ez is csak egy show volt, de átsütött rajta az őszinteség. És az is elképzelhető, hogy a hetvenes évekbeli punk koncertek valami hasonló élményt nyújthattak. De a Slit még ettől sem lesz a legjobb debüt lemez a Bleach óta.