Deep Purple, Now What ?! (earMusic / Edel, 2013)

by Gabriel Szünder

Szóval a Deep Purple túlélte Jon Lordot. Biztos nem én vagyok az egyetlen akit ez furcsa érzésekkel tölt el. Még ha 2002 óta hivatalosan már nem is volt a banda tagja, Lord patriarchális alakja mintha a Deep Purple lényegének a megtestesítője lett volna. Lehet, hogy ezt az albumot nem is kellett volna kiadni? Ian Gillan talán jobban járt volna, ha a Now What helyett elkészíti a három évvel ezelőtti szólólemeze folytatását, hiszen a One Eye To Morocco lazább stílusa inkább illik a tiszteletet parancsoló korához. Ugyanakkor itt van még Roger Glover és Ian Paice is, akik ugyanannyira Purple tagok, mint Gillan vagy Ritchie Blackmore. A Mark VIII meg legalább annyira Purple, mint a Mark V. Az meg kinek lenne jó ha a Slaves and Masters sosem készült volna el? Még ha annak idején nem is örült neki mindenki.

Now Whatnak sem örül mindenki. Az album alig pár hete jelent meg, de már egy egész sereg zenei analfabéta megírta róla, hogy alig több egy nosztalgialemeznél, hogy nem veszi fel a versenyt a klasszikus Purple művekkel. Azt mondani sem kell, hogy az internet hiányában a legtöbb blogger képtelen lenne megnevezni ezeket a „klasszikus” korongokat. Ráadásul a Now What már tisztán logikai okokból sem lehet ugyanolyan jó – vagy esetleg jobb – mint az In Rock vagy a Machine Head, mivel többek között pont ezeknek a paradigmatikus DP lemezeknek köszönhetjük a kritériumokat, amelyek alapján a hard rockon belül értékítéleteket szoktunk formálni. Ha például Bonzonak sikerülne letárgyalnia a Seregek Urával, hogy egy album erejéig visszatérhessen a földre, és aztán Planték kipréselnék magukból a lehető legerősebb dalokat, amikre manapság képesek, a végeredmény akkor sem lenne „ugyanolyan jó” (vagy jobb) mint a Physical Graffiti. A Now What meg nem egy nosztalgialemez, hanem egy rock lemez. A rock zene már csak ilyen.

A fentiek ellenére, a Purple még 2013-ban is készíthetett volna egy a  Perfect Strangershez fogható albumot. Nem ez történt, de a Now What ettől függetlenül nagyon jó lett. A Deep Purple különben sem arról ismeretes, hogy kivétel nélkül tökéletes albumokat készítettek, vagy hogy a lemezeiken kivétel nélkül hibátlan dalok sorakoznak. Don Airey és Steve Morse erős személyiséggel rendelkező zenészek, de ennek ellenére – vagy éppen ezért – képesek reprodukálni a semmivel sem összetéveszthető DP soundot anélkül, hogy kárt tegyenek magukban. A Now What valószínűleg akkor is élvezetesebb lenne, mint az utolsó Aerosmith album, ha kizárólag Jack Clement dalokat tartalmazna. (Mondjuk ez az utolsó Aerosmith opusznak is jót tett volna).

Jack Clement nóta csak egy van a lemezen (It’ll Be Me), az is bónusz. Van viszont jó pár sűrű, sodró, a hetvenes éveket idéző dal a Now Whaton (ld. Out Of HandHell To PayBody Line). Állítólag ez is volt Gillanék célja, hogy visszatérjenek a saját gyökereikhez. (Biztos nem véletlenül lett Bob Ezrin a producer.) Az Aprés Vous és az albumot indító Simple Song például Perfect Strangers érás hard rock nóták. Az All The Time In The World egy ezeknél nyugisabb szám, akár a One Eye To Moroccora is felkerülhetett volna. Hasonló a kicsit bluesos – kicsit jazzes, kicsit doorsos – Blood From Stone. (Ennek kapcsán talán érdemes megemlékezni a sajnálatos tényről, hogy a Now What megjelenése óta Ray Manzarek is elköltözött az örök vadászmezőkre.) A progos szerzemények közül szerintem a Vincent Price a legjobb. Meg az Aaron Copland által inspirált Uncommon Man. A Vincent Price kicsit olyan mintha a Nightwish rajongóknak íródott volna. Mindegy amúgy, hogy a dalok a prog vagy a hard rockhoz állnak közelebb, az albumot Don Airey játéka uralja. Ez nem meglepő, hiszen a zenekar Jon Lord emlékének ajánlotta a lemezt.

Remélem, hogy a Now What az utolsó Deep Purple lemez. Három év múlva Ian Gillan már hetven éves lesz, és nem valószínű, hogy az együttes képes lenne túlszárnyalni az itt nyújtott teljesítményt. Ebben a felállásban legalábbis. Bár stílszerűbb lenne a Deep Purple karrierjét egy Ritchie Blackmore-os albummal lezárni.