The Ocean, Pelagial (Metal Blade, 2013)

by Gabriel Szünder

Az Ocean kollektíva tagjai nem egyszerűen lemezeket készítenek, ők a totális művészi alkotást hajszolják. Jól is áll ez egy németországi együttesnek. Az új albumhoz készült egy film (Craig Murray rendezésében), egy új honlap, ami az óceán mélyére való alászállást szimulálja, és a CD többek között egy öt akril rétegből álló csomagolásban is forgalmazásba került. Az említett honlapon annyira részletesen el van magyarázva, hogy hogy kell hallgatni, hogy kell érteni a Pelagialt, hogy ez gyakorlatilag minden recenziót feleslegessé tesz.

Szóval: egy darab 53 perces konceptuális zeneműről van szó. A koncepció természetesen az óceánban való elmerülés, és ezt (természetesen) a tudatalattiba való alámerülés analógiájaként kell értelmezni. Eme mélytengeri szimfónia az öt pelágikus zónának megfelelően lett felosztva. Helyet kapott tehát az albumon egy epipelágikus, egy mezopelágikus, egy bathypelágikus, egy abyssopelágikus, és egy hadopelágikus tétel. Ezeket logikus módon egy „tengerfenéki” rész követi (Demersal), majd a végén felhangzik egy bentikus (Google fordító!) zárótétel is. Megtudhatjuk még a theoceancollective.com-ról – nehogy a hallgatót valami meglepetés érje –, hogy a lemez előrehaladtával a zene atmoszférája egyre nyomasztóbbá és klausztrofóbiásabbá válik. El van még az is magyarázva, hogy a szövegeket Freudon és Tarkovszkijn keresztül kell értelmezni.

Ehhez tényleg nehéz valamit értelmeset hozzátenni. El is gondolkoztam rajta – miután, képletesen szólva, összefostam magam a csodálattól, illetőleg felfrissítettem a nem létező oceanológiai tudásomat –, milyen eredeti dolog lenne kifejteni, hogy ez a hermeneutikai tour de force valójában a sok hűhó semmiért egyik iskolapéldája. Ez viszont nem igaz. Pontosabban, hűhónak tényleg sok, de nem a semmiért.

Először is, egy tény: a lemez két verzióban jelent meg, énekhanggal és anélkül. Bár a magyarázat eléggé hétköznapi (a felvételek elején Loic Rossetti énekes beteg volt), így a Pelagial projekt még nagyobb szabásúnak tűnik. Másodszor, egy vélemény: lehet, hogy a fentiek alapján ezt nehéz elhinni, de a Pelagial az Ocean legbefogadhatóbb albuma. Vagy legalábbis a legegységesebb. Egyben ez a banda legprogresszívebb lemeze is. A szó mai értelmében progresszív, ami azt jelenti hogy nem igazán az. Pontosabban, nem mindig az. Akkor igazán progresszív, mikor nem prog(resszív). Érdekes amúgy összehasonlítani a lemez két változatát. Míg az instrumentális album egy abszolút post-rock orgia, amit elméletileg minden Mono rajongó könnyes szemmel kellene végighallgasson, a másikon valahogy könnyebb fogást találni.

A Pelagial könnyedén, légiesen, szinte már ambientesen indul, egy olyan introval amit akár Vangelis Oceanicja is ihlethetett volna. A vissza-visszatérő zongorás és hegedűs részeknek köszönhetően, az első tíz perc mintha a wilsoni progresszivitás szellemében fogant volna. Ezek után viszont a lemez kezd bekeményíteni, és a Bathyalpelagic II-III már inkább a Between The Buried And Me-vel rokonítható. Az Abyssopelagic II meglepő módon az album legszebb dallamát vezeti elő (biztos van rá magyarázat, hogy miért pont itt és miért pont így), utána viszont jön az igazi súlyosság. A „mélységi” tételekre már a post-metal jelző is kevés. Kezdve a Hadopelagickal a Pelagial a Swans-féle eksztatikus-katartikus gitártransz irányába mozdul el.

Ezek persze eléggé hozzávetőleges analógiák, de azért érdemes észben tartani, hogy az Ocean sem az égből szállt alá. Épp ellenkezőleg, az amit a berlini kollektíva csinál, nagyon is beleillik a különböző „post” irányzatok által meghatározott zenei légkörbe. Kétség sem férhet hozzá, hogy a Pelagial egy előremutató album, de hogy konkrétan mi az előremutató benne, az majd öt-tíz év távlatából lesz megítélhető. Elég ritkán jelenik meg manapság lemez, amiről ez elmondható.