Rob Zombie, Venomous Rat Regeneration Vendor (Roadrunner, 2013)

by Gabriel Szünder

Mikor annak idején – a múlt évezred kilencvenes éveinek végén, szóval jó régen – Rob Zombie arról kezdett beszélni, hogy horror filmet akar rendezni, azt hittem, hogy majd előáll valami D kategóriás szarral – valami olyasmivel, mint a Cradle Of Fear (bár azt Dani Filth hála Istennek nem rendezte, csak játszik benne) – és aztán elfelejti az egészet. Biztos nem csak én voltam így vele. Persze nem ez történt, és ma már Zombie a legtehetségesebb horror film rendezők között van számon tartva. Az utóbbi években már inkább az volt a kérdés, hogy Zombi Robit érdekli-e még annyira a rock biznisz, hogy összehozzon egy igazán jó RZ albumot. A válasz természetesen igen, máskülönben nem így fogalmaztam volna.

Venomous Rat Regeneration Vendor gyakorlatilag egyszerre jön ki a Lords Of Salemmel, és lehet – csak lehet – hogy az új lemez azért lett ennyire jó, mert a kettő között valamiféle rejtett kölcsönhatás működött. Lehet hogy az amerikai tudatalatti démonaival való konfrontálódás mellékkövetkezményeként, Rob újra felfedezte saját zenéje gyökereit. A mester  minden esetre azt nyilatkozta egy interjúban, hogy míg régebben rocksztár Rob és rendező Zombie külön utakat jártak, most összefogtak és egyszerre készítették el az albumot és a mozit. Ráadásul a Vendor állítólag úgy lett megkomponálva, hogy egy esetleges jövőbeli film alapját képezhesse.

Nem akarom túlzásba vinni a zene és a film viszonyának taglalását Rob Zombie életművében, de az az igazság, hogy egy teljesen egyedi esetről van szó. Az mondjuk nyilvánvaló, hogy az albumok a filmek soundtrackjeként funkcionálhatnának, de ez a viszony fordítva is működik: a filmek (bár ez mondjuk a Halloween I-II-re kevésbé érvényes) a lemezek tökéletes képi megjelenítését nyújtják. Az lemezek szellemére, nem betűjére gondolok. A VRRV Ging Gang Gong De Do Gong De Laga Ragacímű dalát például nyugodtan el tudnám képzelni Spaulding kapitány előadásában.

Mikor először meghallottam a Dead City Radio And The New Gods Of Supertownt, ami kislemez / klip formájában február végén lett a nyilvánosság elé bocsátva, azt gondoltam, hogy ez az utóbbi évtizedek legjobb Alice Cooper nótája. Aztán kiderült hogy a lemez nagy része hasonló felfogásban készült. Például a legelején helyet kapott Teenage Nosferatu Pussy (ahogy egy netes recenzens megjegyezte, már a számcímektől is az orgazmus kerülgeti az embert). Sajnos a dalszövegek egyelőre nem állnak rendelkezésemre, úgyhogy nem tudom mit jelent Rob számára ez a cím, de azért gondolom, hogy valami olyasmire gondolhatott, amire én gondolom, hogy gondolt. A Vendor tehát a lehető legügyesebben keveri a White Zombies döngölést (ld. Rock And Roll In A Black Hole) az Alice Cooper – Zodiac Mindwarp- féle hagyományosabb rockzenével. Még egy Grand Funk Railroad nóta is fel lett dolgozva (We’re An American Band). A VRRV különben egyenletesen magas szinten mozog. A végén érkező The Girl Who Loved The Monster és Trade In Your Guns For A Coffin például ugyanolyan erős dalok, mint a hármas sorszámot viselő Revelation Revolution. Mindháromnak van egy stadionrockos jellege.

Rég nem élveztem ennyire egy lemezt.