Tomahawk, Oddfellows (Ipecac, 2013)

by Gabriel Szünder

Mike Patton huszonegy éves volt, amikor bekerült a Faith No Moreba, de úgy nézett ki mint egy pattanásos teenager. Volt abban az időben egy FNM poszter a szobám falán (gondolom a Hammerből szedhettem ki), így mindig Mike hülyegyerek feje volt az első dolog amit reggel megláttam. Ezt most csak azért mondtam el, mert még mindig ez a kép él bennem Mike Pattonról. Ő a dilis white guy, aki volt annyira bátor, hogy átvegye az ugyancsak őrült Chuck Mosley helyét Billy Gould bandájában. Pedig azóta Patton a rock szcéna egyik legeredetibb és sokarcúbb művészévé nőtte ki magát. Manapság úgy is néz ki. Elég csak a Mondo Cane élő felvételeit megtekinteni. Serj Tankian és Sott Weiland valószínűleg éveket adnának az életükből, hogy Patton tehetségével rendelkezhessenek.

A Faith No More 1998-ban oszlott fel, és Patton először egy Fantomasra keresztelt szupergruppot hozott létre, Dave Lombardoval és Buzz Osbornenal a Melvinsből. A Tomawahk pár évvel később született, de Patton itt is neves muzsikusokkal játszik együtt. A Melvins basszer Kevin Rutmanis ma már nincs a bandában, ott van még Duane Denison, a Jesus Lizard gitárosa, illetve a Helmetes John Stanier. Az Oddfellows a Tomahawk negyedik nagylemeze.

Nehéz tartani a lépést, de ha jól számolom Mike P. utolsó zenei megnyilvánulása az olasz táncdalokat tartalmazó Mondo Cane volt. Közben gondolom kedvet kaphatott egy kis rockzenére, és a rendelkezésére álló projektek közül még a Tomahawk a legkevésbé avantgárd. Mindegy mi volt az oka a banda reaktiválásának, egy óriási album született.

Egyes dalok – a címadó Oddfellows, a White Hats / Black Hats, vagy a The Quiet Few – olyanok, hogy akár a késői Faith No More is eljátszhatta volna őket. Az agresszívebb, punkosabb Stone Letter például a King For A Day…Fool For A Lifetime-on is fent lehetett volna. Persze nincs sok értelme ilyet mondani, mert a FNM gyakorlatilag akármit eljátszhatott volna, akármi helyet kaphatott volna egy FNM lemezen. A psycho-jazz Rise Up Dirty Waters, ugyanúgy mit az IOU, ahol Mike úgy énekel mint valami cyberpunk Sinatra. Az elborult I Can Almost See Them, ugyanúgy mint a dekadens Baby Let’s Play. OK, a triphopos A Thousand Eyes talán nem annyira. Ezt inkább egy Peeping Tom lemezen lehetne elképzelni.

Ilyen kaliberű albumokra, mint az Oddfellows még tízest is szégyellek adni. Nem vagyok rá méltó, nem vagyok rá méltó – ahogy Wayne Campbell mondta volna a Wayne világából.