Kvelertak, Meir (Roadrunner, 2013)

by Gabriel Szünder

Lemmy azt mondta egyszer, hogy csak négy valódi, kvintesszenciális rock and roll banda létezik-létezett a világon: a Beatles, a Rolling Stones, a Ramones és a Motörhead. Nem ez volt az életének a legszerényebb pillanata. Távol áll tőlem a szándék, hogy ebbe az illusztris társaságba akarjam helyezni a Kvelertakot is. Többek között azért, mert nem érdemli meg. Másfelől, azt nem lehet elvitatni a norvég bandától, hogy nagyon érzi a rock n roll lényegét. Többről van szó, mint hogy végre megvan a hiányzó láncszem a Venom és a norvég black metal között. (Vagy az a Chrome Division volt?) A Kvelertak visszahozta a rock and rollba a mocskot és a dekadenciát. Ez nyilvánvalóan azért van mert az együttes a black metal felől közelíti meg a műfajt. A post-akármi éra túlpolírozott zenéi közepette nem lehet az ilyesmit nem értékelni.

A Kvelertak ma már a Roadrunnernél van, de ez semmit sem változtatott a csapat punkos hozzáállásán. Szerencsére. Úgy általában sem történtek nagy változások a debütalbumhoz képest. Most is Kurt Ballou volt a producer és a Meir borítóját is John Dyer Baizley kreálta. Bár ha nem történik meg a lemezkiadó váltás, a Bruane Brenn klipje valószínűleg kevesebb pénzből készült volna. Így viszont Stian Kristiansen, egy fiatal norvég filmrendező csinálhatta a videót, és a végeredmény messze az átlag felett helyezkedik el. Amióta kimúlt az MTV és a klipek minősége hanyatlásnak indult, ritkán látni ilyen művészi filmecskéket.

Nem hiába a Bruane Brennre esett a választás, ez tényleg az album egyik legjobb száma. Egy teljesen lecsupaszított, az alapokra redukált garázs-punk szerzeményről van szó, amit akár a The Hives is írhatott volna. A Hivesnál meg nincs jobb ebben a kategóriában. Az Undertro (amit magamban Undertownak szoktam nevezni – csak több értelme van) egy másik elbűvölő punkos vadulás. A Trepan már egy sokkal blackesebb kompozíció, akárcsak a Nekrokosmos, ami első hallásra kicsit meg is viselte az idegeimet. A grooveos  Evig Vandrar (ennek még a címét is értem) a többinél egy picit amerikaibb dal, és szerintem jót tett volna még egy-két ilyen a lemeznek.

Azt persze senki sem érti hogy egy norvégül éneklő rock and roll banda miért lett ennyire sikeres, de történnek néha ilyen furcsaságok.