Clutch, Earth Rocker (Weathermaker Music, 2013)

by Gabriel Szünder

Az új Clutch album máris elnyerte az év lemezcíme díjat. Tényleg ritkán történik meg, hogy valaki egy ennyire egyszerű, de jelentésben ennyire gazdag ötlettel álljon elő. Minden esetre, aki képes erre, az érti a rock n’ roll lényegét. (Aki meg There Is a Hell, Believe Me I’ve Seen It. There Is a Heaven, Let’s Keep It a Secretre kereszteli a lemezét, az nem.) A Clutch különben is mintha egyenesen azért jött volna létre, hogy a rock örök erejét celebrálja. Újra és újra. Zenében és szövegben. Neil Fallon rögtön az albumot nyitó címadó dalban beleüvölti a világba, hogy „If you’re gonna do it / Do it live on stage, or don’t do it at all.” Vitába szállni ezzel nem lehet. Álljon még itt egy profetikus intelem a The Faceből: „And then you take a good look around / And they stole your rock and roll / And once it’s gone you’ll never get it back”. Ezek még nem is a legjobb példák, de a marylandi együttes dalszövegei néha a legtisztább blues költészetbe csapnak át.

Mikor 1993-ban megjelent az első Clutch lemez, egyes kritikusok megpróbálták belegyömöszölni az akkoriban nagyon népszerű grunge kategóriába. A stoner fogalom még nemigen volt használatos, és Fallonék valóban a hetvenes évek zenéjének kreatív újrahasznosításán munkálkodtak, akárcsak az azóta híres-nevezetessé vált seattle-i bandák. Mára a dolgok a helyükre kerültek és a Clutch a stoner rock előfutáraként van számon tartva. Az Earth Rocker eme zenei intézmény tízedik nagylemeze.

A kilencedik, a 2009-es Strange Cousins from the West mintha valami idő előtti vénülés jeleit mutatta volna. Az Earth Rockert ellenben szétfeszíti az energia, az alkotói kedv. Neil Fallon már az első dalban nagyot produkál. Mintha egy zenei Dr. Frankensteinként Mike Patton és Screamin’ Jay Hawkins összeolvasztásából próbálna egy új lényt létrehozni. A másodikként érkező Crucial Velocity a legjobb Monster Magnet daloknál is jobb Monster Magnet dal. Az ez után következő Mr. Freedom sem egy puhapöcs szerzemény, de a stoner himnusz kategóriában szerintem az Oh, Isabella viszi a pálmát. A harmonikával előadott DC Sound Attackkel viszont egyik sem veszi fel a versenyt, ez ugyanis a messzi dél egy fékezhetetlen vadállata. Külön említést érdemel még a Wovenhandre emlékeztető, baljós hangulatú Gone Cold. Igazság szerint egyik szám sem gyenge, de ha a zenekar képes egy DC Sound Attack megírására, az ember joggal várhatja el, hogy ne csak egy ilyen szintű dal legyen az albumon.

Szóval ne engedjük, hogy a divatkurvák ellopják a rock and rollunkat. Nehéz lesz majd visszaszerezni.