Miserium, Return To Grace (2013)

by Gabriel Szünder

Komolyan mondom, három napig úgy hallgattam a Return To Gracet, hogy azt hittem, a Pain Of Salvation valamelyik mellékhajtásának a lemezéről van szó. Ez azért jó, nem? Mármint a Miserium szempontjából. Mikor megkaptam a RTG-t, egyszerűen csak benyomtam a lejátszóba, olyan próba-szerencse alapon, anélkül, hogy utánanézzek, kit kell majd dicsérni, vagy szidni. Aztán meg annyira élveztem a zenét, hogy már nem is foglalkoztam a zenekarral. A Pain Of Salvation asszociáció különben nem kimondottan a stílus miatt történt, hanem mert a tizedig dalcím mellé ragasztott „dedicated to Daniel Gildenlöw” szöveget featuring Daniel Gildenlöw -nek olvastam. Pedig a Miserium nem is svéd, hanem magyar. A Return To Grace meg a zenekar debütáló albuma.

Annyi szerencsétlenség történt az utóbbi években „progresszív metal” címszó alatt, hogy mára szerintem már csak olyan zenészek merészkednek erre a területre, akik vagy nagyon sok, vagy nagyon kevés fantáziával lettek megáldva. A Miserium hála Istennek az első kategóriába tartozik. Iványi Álmos és társai látszólag azt akarják bebizonyítani, hogy a több néha tényleg több. Bár egyik szám sem haladja meg a hét percet, a Return To Grace-en mindenből sok van. A szimfonikus részek bombasztikusak és bonyolultak, a gitárszólók lélegzetelállítóak, a stílusok keverednek. Persze, hogy van a számokban jazz is. Hol több (Imagination Destroyed), hol kevesebb.

Ami a metalt illeti, ebből is a lehető legtöbb van a lemezen. A szerzemények sűrűségét tekintve, valahol a Symphony X-szel rokonítható a zene, bár Arjen Lucassen dolgaitól sem áll távol. A Return To Grace hatvan percnyi  heavy metal karnevál. Mindenféle jófajta fémzene kavarog a lemezen, a Helloweentől a death metalig. A death elemek beépítésével a prog metalba többen is próbálkoztak az utóbbi időben – a Beardfish tavalyi lemeze mindenképpen megemlítendő ebben a kontextusban – de a Miserium mégis tud újat mutatni. Már az albumot nyitó két szám (The Veiled TaleAll Lights Out) is óriási zenei bőséget zúdít a hallgatóra, és ez így megy végig. A dalok közötti különbségek a részletekben, az árnyalatokban keresendők. Példának okáért, az Out of Reachnek van egy gótikus beütése. Nehéz ezért eldönteni – már ha egyáltalán van értelme – hogy melyik szerzemény a lemez csúcspontja. Én az Insubordinate (Golden Ashes)-re, vagy az ennél jóval melankolikusabb Nebula Helixre szavaznék, de az Ayreon meg Roger Waters világát idéző Star Curtain is egy lenyűgöző dal. A Nebula Helix lett különben Daniel Gildenlöwnek dedikálva

Nem vagyon éppen a világ legnagyobb sympho-prog-metal rajongója, de a Miserium számomra az év egyik felfedezettje.