Shell Beach, This Is Desolation (2012)

by Gabriel Szünder

Bár az „intelligens zene” kifejezést mindenki használja (én is), elég nehéz meghatározni, hogy mit is jelent pontosan. A Shell Beachre például egyből rá lehet akasztani ezt a címkét, még a lemezt sem kell meghallgatni. Egy Hoverboards Don’t Work On Water címet viselő dal biztos nem démonokról, varázslókról, vagy a sörivás örömeiről szól. (Ebben különben Matt Geise is vendégszerepel, a amerikai Lower Definitionből). OK, azt már a Vissza a jövőbe második részéből tudjuk, hogy víz felett nem lehet légdeszkázni, de Google nélkül ki tudná a megmondani, hogy mi az a Björnöja? Vagy, hogy mit jelent a Hirudinean? (Ha jól értettem, az első egy norvég sziget, a második meg valami féregfajta). Szóval, az ilyesminek nagyon college-core szaga van.

This Is Desolationről mások már egy rakás jót összeírtak, és meg lehet állapítani, hogy minden dicséret jogos. Az uralkodó doxa szerint tehát: 1. A második Shell Beach lemez jobb mint az első. 2. A második Shell Beach egy „nyugatképes” lemez. Ami az utóbbi állítást illeti, a SB valóban szinkronban van a legújabb nemzetközi core-tendenciákkal. Ezt leszámítva, a „nyugat” mint viszonyítási pont enyhén szólva értelmetlen manapság, mikor éppen a „nyugat” a legnagyobb szeméttermelő a világon. A mainstreamben, legalábbis. Az undergroundban meg van épp elég jellegtelen zenekar ott is.

Másfelől, a Desolation tényleg jobb mint az Acronycal, a Shell Beach debütlemeze. A dalok határozottabb kontúrokkal rendelkeznek, a zene erőteljesebb, az album áramvonalasabb. Az elsőként érkező Hoverboard pont a this is desolation szavakkal indul, de ezeket egyáltalán nem lehet a zenére vonatkoztatni, az ugyanis kimondottan felemelő hangulatot áraszt. A This Is Desolation sokszor jazzes könnyedséggel, eleganciával szólal meg. Helyenként vannak tisztán jazzes elemek is a dalokban – például a Björnöjaban, vagy a Sit Down Navigatorben, ahol szaxofonszóló is hallható –, de nem ez a lényeg. A Shell Beach zenéje még a keményebb pillanataiban is képes súlytalan maradni. A Deftoneson és a Between The Buried And Me-n kívül nem sok együttes tud ilyet.

Az említett Sit Down Navigator egy lenyűgöző szerzemény, tényleg túl van mindenféle hardcoreon. Olyan mintha Angelo Badalamentivel írta volna a zenekar. Egy logikus albumzáró tétel lett volna. Pláne, hogy az utolsó pozíciót elfoglaló Ghost Node – akárcsak a Hirudinean – inkább a punkos vonalat képviseli. A Saviour viszont a Navigator vonalán mozog, bár nem annyira a BTBAM, mint inkább a Deftones felé húz. Az is igaz, hogy a Saviour  valahogy emberközelibb mint egy tipikus DT szerzemény. Külön említést érdemel még a Vital Signs, ami a lemez slágereként funkcionál(hatna). A Shell Beach zenéjét alkotó elemek itt tökéletes egyensúlyba kerültek.

Ha a This Is Desolation kicsit hamarabb jelenik meg, biztos még több 2012-es év végi listán kapott volna helyet.