Bad Religion, True North (Epitaph, 2013)

by Gabriel Szünder

Egy igazán nagy együttes megengedheti magának, hogy ugyanazt a lemezt készítse el újra és újra. Az igazán nagy (meghatározó, paradigmatikus) együttes esetében nem az a fontos, hogy az ember megint ugyanazt hallja, hanem, hogy az eredetit, és nem valamelyik másolatot hallgatja.  A Bad Religion pont egy ilyen zenekar. A BR nem az a túleredeti fajta együttes, amelyik az összes követőjét egyből  a másolók szintjére degradálja. Épp ellenkezőleg, egy rakás banda mozog ugyanazon a vonalon mint Brett Gurewitz és társai, és sokan ezek közül kimondottan erős egyéniséggel rendelkeznek. A Bad Religion nem talált fel egy soundot, hanem tökélyre fejlesztett egy stílust. Emberileg lehetetlen ezt a zenét jobban játszani. Lehetetlen ugyanakkor megmagyarázni, hogy Gurewitzék, hogy voltak képesek úgy megírni több mint 250 nótát, hogy ezek között gyakorlatilag egy középszerű sem található.

Akármekkora legenda is egy együttes, ha többé-kevésbé ugyanazt a lemezt adja ki újra és újra, elég nehéz ezek között különbséget tenni. Például, melyik a jobb, és melyik a rosszabb? Ha alábbhagy lelkesedés, amit a bandával való megismerkedés váltott ki, a hallgató hajlamos a később megjelent albumokat, „kevésbé jónak”, esetleg „gyengének” titulálni. Az újdonság varázsa elmúlik, évente több száz fiatal banda debütál, és az egykor annyira szeretett banda lemezei eltűnnek a nagy CD áradatban. Ezt most csak azért mondom, mert a The Dissent Of Man, a Bad Religion három évvel ezelőtti albuma nem igazán tetszett nekem, ez az új meg nagyon is. Azt azért mégsem állítanám, hogy az gyenge volt, ez meg nem az. Ilyen esetekben érdemes újrahallgatni valamit.

A True North 16 dalt tartalmaz, és így is belefér 35 percbe. Ha ehhez hozzávesszük, hogy van Fuck You című is a számok között, akár azt is mondhatnánk, hogy a Bad Religion most egy „vissza a gyökerekhez” típusú lemezt akart készíteni. Greg Graffin szerint nagy pillanat volt az együttes életében, amikor harminc év után végre összehozták a Fuck Yout. Mármint, egy olyan dalt, ami kiérdemelte hogy egyszerűen Fuck Younak hívják. Tekintve, hogy a Bad Religion minden idők legintelligensebb punk rock zenekara, nem meglepő, hogy itt sem valami bunkóságról van szó. A dal az ellenkezés, a protest legalapvetőbb, pre-racionális, pre-ideológikus („pavlovi udvariatlanság”, zseniális!) mozzanatát énekli meg. Zenei szempontból viszont nem ez a lemez csúcsa, hanem Robin Hood In Reverse, meg a rock n’ rollosabb Dharma And The Bomb. Érdekes, hogy a szöveg mindkét esetben mintha Bob Dylant idézné. A sok gyors meg ultragyors tempójú dal között feltűnik még a kimértebb Hello Cruel World. Lehet, hogy tíz év múlva, az egész Bad Religion ilyen lesz.

Ami azt illet, ennyi elég is lett volna a True Northról: tizenhat hibátlan punk rock nóta a tizenhatodik Bad Religion lemezen.