Riverside, Shrine of New Generation Slaves (InsideOut, 2013)

by Gabriel Szünder

Jó dolog ez a globalizáció. Hol lehetett régebben olyat hallani, hogy angliai zenészek (pl. a Fen tagjai) ukrán (Drudkh), vagy román (Negura Bunget) együtteseket emlegetnek a hatásaik között? OK, ez mondjuk manapság sem történik meg sűrűn. De már nem elképzelhetetlen. A folk metalosok például külön szerencsések, a globális faluvásáron ugyanis kivételesen nagy a kereslet az etno-portékák iránt. Ezért olyan jó látni, hogy néha egy periférikus régióból származó együttes nem az egzotikumból igyekszik tőkét kovácsolni, hanem úgymond hazai pályán próbálja meg legyőzni a nyugati kollégákat. Az egyik legjobb példa erre a lengyel Riverside. A hazai pálya ebben az esetben természetesen a prog rockot jelenti.Bele lehet éppen magyarázni a Riverside zenéjébe is valami szláv nosztalgiát, de minek? Steven Wilson volt Mariusz Dudaék nagy inspirátora, nem Chopin. A Riverside nem az a kimondottan „eredeti” együttes. Éppen ezért van valami megnyugtató a zenekar nyugati sikereiben. Lassacskán elkezdhetünk hinni az esélyegyenlőségben.

A Riverside sosem volt egy metal zenekar  (még progresszív metal zenekar sem), a New Generationre mégis rá lehet mondani, hogy rockosabb, mint az elődei. Ami még fontosabb, a NG nem annyira cerebrális mint az régebbi RS lemezek. Az új számok mintha nagyobb élvezettel lettek volna feljátszva, és ez a fajta evolúció a legjobb dolog, ami egy progresszív rock zenekarral történhet.A Deprived az egyetlen hagyományosabb felfogásban íródott szerzemény, de nem ettől jó, hanem a közepén elhelyezett Garbarek-ízű szaxofon szólótól. Sajnos nem tudom kinek köszönhető, de lényeges részét képezi a dalnak, nem csak egy hanyagul ráaggatott dísz. Az Anno Dominin Karol Golowacz játszott, lehet, hogy a Deprivedban is ő hallható.

A keleties introval ellátott, és helyenként finoman jazzes Escalator Shrine a lemez leghosszabb tétele. Ez csak azért fontos, mert a több mint tizenkét perc játékidő lehetőséget ad Michal Lapaj billentyűsnek, hogy szabadjára engedje a fantáziáját. Meg a tehetségét. Nem csak Jon Lord van itt megidézve, hanem Richard Wright és Ray Manzarek is. Kontrasztként, a Feel Like Fallingban már sűrű groove-ok kavarognak, a Celebrity Touchnak meg van egy szolid hard rockos sodrása. Ami még a progolást illeti, itt-ott (We Got Used To Us, Escalator Shrine) megjelenik a késői Pink Floyd hatása is. Ez nem éppen meglepő, viszont jót tesz az összképnek.

Az erőltetett címen kívül, nem is igazán lehet semmit felhozni a Shrine of New Generation Slaves ellen. Mindegy, ez volt az első 2013-as lemez amit meghallgattam, úgyhogy zenei szempontból legalább jól indult az év.