Dropkick Murphys, Signed and Sealed in Blood (Born & Bred Records, 2013)

by Gabriel Szünder

A kelta punk annyira természetesnek hat, mintha az ír és a skót népzene már eredetileg  is az elektromos hangszerek és a Ramones megjelenésének reményében született volna meg.  Az ír zenei hagyomány punk potenciálját még a Pogues fedezte fel, és nyugodtan lehet állítani, hogy azóta minden celtic rock együttes az új Pogues akar lenni.  Zenei szempontból ez még megvalósítható lenne, de egyvalami az összes ilyen bandából hiányzik: Shane MacGowan feje. MacGowan olyan, hogy ha nem létezne, ki kellene találni. Létezni létezik, de sajnos csak egy példányban. Shane (rém)álomszerű rondasága a Pogues zenei dekadenciájának a tökéletes vizuális megtestesítője. Az igazi ír punk-rocknak meg feltétlenül  szüksége van némi dekadenciára, máskülönben az egész dolog kimerül valami indokolatlanul vidám világzenei buliban. Az meg senkinek sem hiányzik. Korpiklaaniból az az egy is sok.

A Dropkick Murphys esetében minden a helyén van, még akkor is, ha Al Barr énekes alapjában véve egy jóképű amerikai hardcore kölyök. Kevesen játsszák ezt a zenét jobban. Emlékszem mennyire ledöbbentem, mikor először meghallottam a Murphyst A tégla című Martin Scorsese film soundtrackjén. Annyi tűz, annyi lendület van abban a nótában (I’m Shipping Up to Boston), hogy még a Stones meg az Allman Brothers dalok között is kitűnt. Sokan valószínűleg azóta is csak a Bostont ismerik a Dropkick Murphystől, pedig akármelyik lemezükön található legalább egy ahhoz fogható szám. Az újon itt van például a Burn, meg a The Battle Rages On.

Ken Casey basszer szerint, a Dropkick a celtik punk AC/DC-je, de az Angusékra való vonatkozás itt felesleges. Ez a műfaj alapból nem enged meg valami óriási variációkat. Ezen belül viszont a Signed and Sealed in Blood kimondottan változatos. A fent említett két punkos vadulással ellentétben, a Jimmy Collins’ Wake és a The Season’s Upon Us folkosabb szerzemények, a szent patrónus Pogues legjobb hagyományában. A Rose Tattoo egy rockosabb szám, talán a Thin Lizzy sem idegen tőle.  A Don’t Tear Us Apart hasonló felfogásban íródott, de mégis az überdallamos-érzelmes Rose viszi a pálmát. Meglepetésként ékezik a lemez vége fele az Out On The Town. Ilyet inkább a Rancidtől várna el az ember. Az újfent folkos End Of The Night diadalmasan zárja az albumot. Kicsit olyan mint amikor Nick Cave játszik Bob Dylant.

Nagyon lehet, hogy a Signed and Sealed in Blood az eddigi legjobb Dropkick Murphys korong.