Coheed And Cambria, The Afterman: Descension (Hundred Handed/Everything Evil, 2013)

by Gabriel Szünder

Az Amory Warsból, Claudio Sanchez képregénysorozatából  film készül – ráadásul nem is akárki vállalta fel a projektet, hanem Mark Wahlberg produkciós cége – és ez valószínűleg a népszerűség új szintjeire repíti majd a Coheed and Cambria zenekart. Nem is ártana már egy metal siker a mainstreamben, még mielőtt a manapság zeneként marketált termékek teljesen elveszik a fiatalság eszét (szívét, lelkét). Pláne, hogy a Coheedben tényleg megvan a potenciál, hogy elfoglalja a régi nagyok helyét. Ez részben azért van, mert a C&C úgy képes az újdonság erejével hatni, hogy közben tisztelettel viszonyul a hagyományos értékekhez. Arról nem is beszélve, hogy Sanchezék egyfajta Gesamtkunstwerk létrehozásán dolgoznak. Zene, kép, mitológia. Ahogy azt Wagner megálmodta.

A Descension a tavaly megjelent Afterman Ascension második része. Jő ötlet volt ezt így kiadni – két „normális” hosszúságú lemez formájában – mert az egy és fél óra a Coheed zenéjéből is megárt. Másfelől, ez azt is jelenti, hogy nincs értelme óriási különbségeket keresni a Descension és az Ascension között. Természetesen úgy is megcsinálhatták volna, hogy két stílusilag különböző csoportba osztják a dalokat – mondjuk, itt a keményebb, ott a lágyabb tételek – de nem ez történt. A Coheed zenéje különben olyan, hogy mindig egyforma – mintha a Mars Volta próbálna Iron Maiden számokat játszani a Rush közönségének –, de mégis mindig más. Claudio Sanchezék teljesen el vannak merülve a zenei világban, amit megalkottak maguknak, de ebben mindig új és új tájakat térképeznek fel, mindig ráakadnak valami váratlan képződményre, mindig észrevesznek valami meglepő részletet.

Az új lemez legfurcsább dala kétségtelenül a discos-funkys-popos Number City. Ez nem egy olyan retrós kísérlet, mint a Pain Of Salvation pár évvel ezelőtti Disco Queenje, ez csak a szokásos Coheed őrület egy új köntösben. Az Away We Got és a 2’s My Favorite 1-t olyan túláradó dallamosság jellemzi, amilyet manapság a Musenál lehet hallani. A kilenc szám között van még metalosabb (Gravity’s Union), balladisztikusabb (Iron Fist), epikusabb (Dark Side Of Me), meg introsabb (Prelethal). Összességében, van annyira sokrétű az Afterman: Descension, hogy progresszívnek lehessen nevezni, de nem is kell tízszer meghallgatni, ahhoz hogy átlátható legyen.

Ha nem is a Coheed and Cambriaból lesz a következő rock szenzáció, a jövő generációi biztos kultzenekarként fogják tisztelni Claudio Sanchez csapatát. Ez már most nyilvánvaló.