Heart, Fanatic (Legacy, 2012)

by Gabriel Szünder

Ha a nagyközönség emlékszik még egyáltalán a Heartra, az valószínűleg nem a Barracuda, hanem a All I Wanna Do Is Make Love To You miatt van. Ezt egy időben  elég sűrűn lehetett látni a VH1-on. Érdekes – nem a memóriaproblémáim, hanem a kilencvenes évek ikonográfiájának szempontjából –, hogy sokáig azt hittem, hogy az utóbbi dal szerepel a Thelma és Louise soundtrackjén. Pedig nem, csak a klip hangulata emlékeztet Ridley Scott filmjére. Aki viszont ennek a slágernek a stílusával azonosítja a Heartot, az igencsak el fog csodálkozni a Fanatic hangzásán. Úgy szólal meg a lemez, mintha a grunge korszak kellős közepén jelent volna meg. Vagy mintha a Soundgarden King Animaljéhez próbálták volna igazítani a soundot. Semmi csillogás, semmi villogás. Pedig Ben Mink, akinek ez a tiszta (értsd: koszos), nyers és természetes hangzás köszönhető, nem az a kimondott rock producer.

A Heart visszatért a gyökerekhez, és ezt sok érzéssel és eleganciával tette. A Fanatic stílusát leghelyesebben americana hard rockként lehetne leírni, ami azt jelenti, hogy a régivágású rock keveredik rajta mindenféle más amerikai zenével. A Pennsylvania, meg Rock Deep (Vancouver) például szomorkás folk-rock dalok. Az első még Bruce Springsteenre is emlékeztet. A Crunch 59 ellenben mintha egy gitárokkal telepakolt Sheryl Crow szerzemény lenne. A hetvenes éveket olyan dalok idézik mint a Mashallah!, vagy a Two Silver Rings. Utóbbi konkrétan a Doorsra utal, ami derék dolog, tekintve, hogy szegény Jim Morrison örökségét kevesen ápolják manapság. A Corduroy Road és a Zingara már a Led Zeppelin irányába kalandoznak el, de ezeknek sincs valami sok közük a mezei zep rockhoz. (Apropó Zeppelin, érdemes megnézni a YouTubeon, hogy Robert Plant mennyire elérzékenyülten hallgatja végig a Heart Stairway To Heavenjét, a tavalyi Kennedy Center gálán.) A Walkin’ Good Sarah McLachlan, a túlfűtött érzelmek kanadai nagyasszonyának közreműködésével készült. Ahogy a bluesos Skin & Bonesból megtudhatjuk, a Wilson nővérek egészséges szexuális étvágya még mindig a régi, és valószínűleg ezért van az, hogy ilyen jól kiegészítik egymást Sarahval. Minden esetre a Walkin’ Good nem fullad könnyekbe, ahogy az Sarah McLachlan albumain szokott történni.

A Fanatic egy olyan olcsó borítóval jelent meg, hogy annál Amerika utolsó country bandája is többet érdemelne. Ezt leszámítva, rég nem hallottam lemezt, ami ennyire nyilvánvalóan megérdemelte volna a tíz pontot.