Deftones, Koi No Yokan (Reprise, 2012)

by Gabriel Szünder

Ha a Deftones továbbra is ilyen ritmusban készíti a lemezeket, szegény Chi Cheng a fele diszkgráfiáról le fog maradni. Nem vicces ez egyáltalán, nem is akarom annak beállítani. Valami miatt azt hittem, hogy a Diamond Eyes megjelentetése egy kényszermegoldás volt, hogy az együttes tagjai egyszerűen ki akartak írni magukból bizonyos dalokat, és hogy ez után majd újra felfüggesztik a tevékenységüket egy időre. Ehhez képest, két év után itt a gyönyörű, de további magyarázatok hiányában érthetetlen című Koi No Yokan, ami gyakorlatilag logikusan levezethető az előző albumból.

A Deftones egy túlélő együttes. Nem csak Chi Cheng balesetét élték túl, hanem saját magukat is. 1995-ben, amikor kijött az Adrenaline, Morenoék elég jó eséllyel pályázhattak a kreativitása csúcsán túllevő Faith No More helyére. Az MTV segítségével – ami akkoriban már nem nagyon virult, de még élt – a Deftones lehetett volna az alternatív metal új csillaga. Azóta minden megváltozott a zenében, de távol attól, hogy a kilencvenes évek egyik itt felejtett bandája legyen, a Deftones ma aktuálisabb mint valaha. Persze, Chino zenekara is változott az idők során, de nem a trendek, hanem a saját törvényei alapján. Szép csendben, a kortárs art-rock egyik legfontosabb együttesévé nőtte ki magát. A Diamond Eyes óta ezt már nem szokás vitatni. Ráadásul, a basszusgitárosuk szerencsétlensége óta, valamilyen hősies aura veszi körül őket. Dicséretükre legyen mondva, ezt soha nem próbálták meg kihasználni.

Nincs nagy különbség a Koi No Yokan és a Diamond Eyes között, csak annyi, hogy a Deftones zenéje még sosem szólalt meg ennyire organikusan. Az együttes stílusát alkotó elemek mára teljesen egybeforrtak, az élek és a sarkok lecsiszolódtak. Nem csak a durvaság, de bizonyos értelemben a súly is eltűnt a dalokból. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek a gitárok a lemezen. Rögtön az elején, Stephen Carpenter belefekszik egy Helmet-szerű riffbe, de ez nem húzza lefelé a nótát. A Swerve City ugyanolyan szabadon hullámzik, mint a lemez akármelyik másik tétele. A hagyományosabb felfogásban íródott Goon Squadban sincs már nyoma annak a hardcoreos dühnek, ami régebben megjelent néha a Deftones számaiban. A dalokat inkább egyfajta sebezhetőség jellemzi. Ez egyben a Cure hatások felerősödését is jelenti (ld. Leathers, Graphic Nature). A lemez intenzívebb pillanatai (Poltergeist) is inkább neurotikusak, mint agresszívek.

Koi No Yokan alapjában véve egy pszichedelikus lemez, bár semmi köze sincs a hetvenes évek progresszív rockjához. Inkább a post-rockhoz, de csak a hangulat szempontjából (ld. Rosemary). Vagy az ambient zenékhez, pedig a lemez igazán nincs túleffektelve. Frank Delgado samplereinek eléggé szerény szerep jutott. Ennek ellenére az Entombed kicsit úgy szól mintha a Boards of Canada ihlette volna.

A koi no yokan egy lefordíthatatlan japán kifejezés. Arra az érzésre vonatkozik, amikor még nem vagy szerelmes, de már tudod, hogy elkerülhetetlen, amikor még történhetne másképp is, de már csak őt akarod. A koi no yokan a zuhanás előtti szédítő pillanat.