The Night Flight Orchestra, Internal Affairs (Coroner, 2012)

by Gabriel Szünder

A Night Flight Orchestraban Björn Strid énekel, a Soilworkből, és basszusgitáron Sharlee D’Angelo játszik, az Arch Enemyből. Nem ez az első eset az utóbbi években, hogy keményebb metalokon edzett zenészek összehoznak egy hard vagy retro rock lemezt. Ott van például a Sahg, a King Hobo, vagy az Audrey Horne. Ez szerintem egy kimondottan jó dolog. Mára már senki sem érzi szükségét, hogy az zenei extremitás iránti elkötelezettségét bizonygassa. Próbált volna Kerry King a nyolcvanas években hard rockot játszani. Az a legkevesebb, hogy feketelistára került volna. Emlékszem, páran még attól is elaléltak, hogy Lee Dorrian, grindcore ikon létére, doom metalt kezdett el játszani. Pedig a Cathedral első albuma tényleg nem egy könnyű darab.

Ezek a zenészek – konkrétan a Night Flight Orchestraban összegyűltek is – szerencsére még értik a hetvenes és a nyolcvanas évek zenéit. Kíváncsi lennék, milyen lenne egy hard rock lemez, amit az Asking Alexandria, vagy az iwrestledabearonce tagjai készítenének el. Ami az NFO-t illeti, ez nem egy annyira karakteres együttes, mint a Sahg, és nem is annyira eredeti mint az Audrey Horne. Pontosabban, egyáltalán nem eredeti, csakhogy bizonyos helyzetekben a klisé sem klisé, hanem hagyományhűség, a mesterség iránt való tisztelet jele. És a mesterséget Stridék nagyon értik. Björn például nagyon meggyőzően énekli végig a lemezt. Ráadásul kihallatszik a dalokból, hogy a banda élvezettel játszotta fel őket.

Az Internal Affairs állítólag a turnéélet örömeiről és bánatairól szól, és ez lehet a magyarázata a sok földrajzi ihletésű számcímnek is (California MorningMontreal Midnight SupplyGreen Hills Of Grumslöv stb.). A lemezt a Siberian Queen indítja – kicsit az Immigrant Song stílusában – de ez pont nem Szibériáról szól. Az első perc után már a Led Zeppelinhez sincs köze, ahogy az egész albumnak sem. Az Internal Affairs inkább a Whitesnake, a Deep Purple, meg a Rainbow zenéiből merít. A Miami 5-02 nyíltan idézi a Purplet, de a többi dal sokkal általánosabb szinten viszonyul a hetvenes-nyolcvanas évek rockjához. Ezen belül azonban elég nagy a változatosság. A Glowing City Madness egy könnyed AOR-rock tétel, hardnak alig lehetne nevezni. A címadó Internal Affairs nem csak hogy funkys, de már majdnem diszkós. Szerintem a két legjobban eltalált szám a Transatlantic Blues és a Stella Ain’t No Dove. Ezek nem egyszerűen hard rock stílusgyakorlatok, van bennük valami plusz. Ezek alapján fel lehet tételezni, hogy egy esetleges második NFO album jobb is lehet mint az Internal Affairs.

Ha nem Björn Strid énekelne a Night Flight Orchestraban, lehet, hogy a fene sem figyelt volna fel az Internal Affairsre. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdemli meg a figyelmet.