The Darkness, Hot Cakes (2012)

by Gabriel Szünder

Hová tűnt a szex a rock n rollból? Átmigrált a country zenébe, válaszolná Chuck Klosterman, amerikai rock kritikus és alkalmi filozófus. A harmadik Darkness lemez, a Hot Cakes borítója minden esetre a mai időkhöz képest szokatlanul szexis. A suffolki banda esetében viszont ez megbocsátható, ők mindent úgy csinálnak, ahogy az a hetvenes években volt szokás. Mikor volt az például utoljára, hogy valaki a rocksztárrá válás örömeiről irt egy dalt? Az Every Inch Of You, a lemezt nyitó szám meg pont erről szól. I wanted to be a doctor / I wanted to be a vet / Until I heard „Communication breakdown” / On a TDK D90 cassette, énekli Justin Hawkins pazar falzettóján („an Englishman with a very high voice”).  Hogy mi az a TDK D90 kazetta? Miért, mi az a Communication Breakdown?

A lemezen van még jó pár emlékezetes szövegfordulat, és részben ezért jó a Darkness. Tele vannak intelligens humorral. Meg persze jó dalokkal. Ez az önironikus hozzáállás különbözteti meg a Darknesst, más olyan, a hetvenes évek zenei kincsei között bányászgató bandáktól, mint a The Answer, vagy a Glyder. Ahhoz csak kellet humorérzék, hogy Lady Gaga koncertjein elvállalják a nyitóbanda szerepét. Ez nem azt jelenti, hogy a Darkness egy olyan fajta paródia együttes lenne, mint a Steel Panther.

Hogy a hetvenes évek zenéjét még mindig el lehet adni, csak tudni kell hogyan, azt Jack White eléggé meggyőzően bebizonyította az utóbbi években. Olyan szintű image-manipulációról, mint ami a White Stripesnál ment, a Darkness esetében csak nem lehet beszélni. Szóval, van valami megmagyarázhatatlan az angol együttes sikerében. Az első lemezből végül is egyedül Angliában több mint egy millió példányt adtak el. Tény, hogy a Hawkins testvérek nagyon értik a hetvenes évek zenéjét – a blues-rocktól (Free, UFO, AC/DC stb.), a glam rockig (Slade, Bowie stb.) és a (korai) Queenig -, de ez önmagában még semmire sem jelent garanciát. Mondjuk, a hajmetál kimúlása óta nem sokan mertek a glam rockhoz nyúlni, és itt lehet, hogy a Darkness zenészei ráéreztek valamire. Érdekes, hogy ugyanabban az időben a Scissor Sisters is valami hasonlóval próbálkozott Amerikában, és nekik is bejött. Még szerencse, hogy Hawkinsék nem a szégyenlős fajtából valók. Az utolsó előtti lemezükön még a disco zenétől sem tartóztatták meg magukat (ld. Girlfriend).

Justin Hawkins 2006-ban elhagyta az együttest, de hála Istennek tavaly visszatért, hiszen a Darkness nem lenne ugyanaz a hátborzongató hangja nélkül. A Hot Cakes tehát egy visszatérő lemez, és semmivel sem rosszabb mint a One Way Ticket To Hell … And Back. Sőt. Tudom, hogy vannak akik az első lemezre esküsznek, de én nem tartozom közéjük. A Hot Cakes tizenegy gyakorlatilag hibátlan rock n’ roll slágert jelent, negyven percben. Hogy ráférjenek egy bakelit lemezre is. Ezek közül csak a Living Each Day Blind lóg ki, de ez sem a minőség, hanem a hangulat szempontjából. Annyi angol melankólia van benn, hogy ezt még talán Morrisey is felvállalná.

A Darknessnek minden kétséget kizáróan van egy viccpotenciálja, és egy idő után minden vicc unalmassá válik. Nem baj, a Hawkins fivérek zenéje képes megállni a maga lábán.