Muse, The 2nd Law (Warner, 2012)

by Gabriel Szünder

A tény, hogy a 2nd Law első kislemeze, a Survival lett a 2012-es Olimpia hivatalos dala, biztos nem tett rosszat a Muse népszerűségének. Utoljára talán akkor történt valami hasonló, amikor a Terminator második része a You Could Be Mine című Guns N’ Roses dallal lett bereklámozva. (Meg fordítva.) A fiatalabbak biztos nehezen tudják elképzelni, hogy 1991-ben a Guns N’ Roses a világ egyik legfontosabb rockbandája volt, de ez most nem ide tartozik. A Survivalnál minden esetre keresve sem lehetett volna jobb Olimpia-himnuszt találni, hiszen nem léteznek manapság nagyobb bombaszt-művészek, mint a Muse zenészei. Részben ez lehet az együttes sikerének is a titka, a zenének ez a heroikus, himnikus hangvétele (ez az abszolút anti-grunge!), amin átsüt  Matthew Bellamy meggyőződése, hogy nem érkezett túl későn, hogy még ma is lehet belőle legenda. Mi számit, ha mások már mindent eljátszottak évtizedekkel ezelőtt? Legalább annál több reciklálnivaló van.

A Muse ugyanis egy újrahasznosító zenekar. Elég vicces volt, milyen sokan meghökkentek a Madness hallatán, ami rögtön másodikként lett kitolva a YouTubera. Ugyan-ugyan, de hát ezt a U2 ezt már húsz évvel ezelőtt megcsinálta a Zooropan. (Apropó, az idei turné színpadképe is eléggé U2-s). Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi időben úgyis mindenki az elektronikával kísérletezik. A 2nd Lawn ezt a vonalat képviseli még az erősen synthpopos – meg / vagy dusbstepes – Follow Me, illetve a két tételes címadó szerzemény. Az Unsastainable (2nd Law I) ugyancsak fel van dubsteppelve, míg az Isolated System (2nd Law II) elektronikája inkább Jean-Michel Jarre irányából érkezett. Az Explorers, bár ott visszavesznek az electroból, a refrénje miatt emlékeztet az Erasurere. Ez különben sokat elmond a Museról, mert Bellamyék valószínűleg az egyetlen progresszívnek mondott csapat, amely többet tanult a Duran Durantól, és az Erasuretől, mint a Pink Floydtól. Ezen a „progresszív” tituluson persze el lehet vitatkozni. Tény, hogy a 2nd Law zenéjében alig van valami a hetvenes évek legnagyobb hatású prog rock bandáiból. Ez a musicales hozzáállás is inkább jellemző az It Bitesra, mint a Yesre.

A Muse legnagyobb inspirációja természetesen a Queen. Az utolsó előtti album annyira masszívan queenes volt, hogy az már külön magyarázatot igényel (amit nem ismerek). Más együttes általában már az első lemezén is dugdosni próbálja a hatásait, a Resistance viszont az ötödik Muse lemez volt. A 2nd Law esetében árnyaltabb a kép, bár a már említett Survival minden idők egyik legjobb Queen nótája. Az albumot nyitó Supremacy csak kevéssel marad le mögötte. Még a funkys Panic Stationnek is van köze a Queenhez. Többek között az Another One Bites The Dusthoz. Egy jó pár Brian May-szerű gitárszóló is van a lemezen.

Talán az legmeglepőbb a Muse zenéjével kapcsolatban, hogy annak ellenére művészi, hogy nincs benne semmi, de semmi mélység. A Survival például a rocktörténelem egyik leggiccsesebb szövegű nótája.