Swans, The Seer (Young God, 2012)

by Gabriel Szünder

A  Swans két évvel ezelőtti, visszatérő lemezének csak a címe volt hosszú (My Father Will Guide Me Up A Rope To The Sky), az idei The Seer viszont egy majdnem két órás monstrum. A számok közül kettőnek a játékideje húsz perc körül forog, a címadó dal meg a fél órát is meghaladja. Ez önmagában még nem mond természetesen semmi lényegeset az új Swans opuszról. Michael Gira a karrierje betetőzésének nevezte a Seert, és nem alaptalanul. Lehetetlen elképzelni, hogy egy ilyen album után merre léphet egy zenész tovább. Szándékosan nem azt írtam, hogy merre fejlődhet. Lehet, hogy Giranak sikerül majd a jövőben az őrület pár újabb árnyalatát zenébe öntenie, de ennek semmi köze nincs a „fejlődéshez”. Egyelőre tényként kell elfogadni, hogy a Swansnak sikerült minden idők egyik (?) legnehezebben befogadható zeneanyagát elkészítenie.

Első hallásra, a lemez akusztikus és elektromos hangszerekből kierőszakolt zajok és zörejek, drone effektek, nyögések és lihegések kísérteties egyvelegének tűnik. Ötödik  hallgatásra is. A változás nem abban áll, hogy a kavargó káoszban lassacskán elkezdenek kirajzolódni a dalok, hanem hogy egy idő után a zene elkezd hatni. A tudatalattira. A számok hossza igazából nem is fontos. Az öt perces 93 Ave B Blues (ami minden, csak nem blues) jobban meg tudja viselni az ember idegeit, mint a harminc perces Seer. Persze, lehet az ilyesmit öncélú avantgardizmusnak is nevezni. Csakhogy Michael Gira már harminc éve feszegeti a rockzene határait. Így, amit ő csinál, az inkább experimentális, mint maszturbatórikus. Ráadásul, a Seer elemezhetőbb pillanatai még mindig úgy szólnak, mint Lou Reed legelborultabb zenéi (pl. Metal Machine Music), szóval a kontinuitás is adott.

A fentiek három dalra nem vonatkoznak. A The Seer Returns egy hipnotikusan monoton, de alapjában véve dallamos tétel. Egy nyugisabb Birthday Party szerzeményre emlékeztet. Itt Jarboe is beugrik egy kis kántálásra. A The Daughter Brings The Water egy minimalista és fájdalmas világvége-blues. Végül, a Song For A Warrior olyan mintha a korai kilencvenes évek Swans lemezeiről maradt volna le. Az előző albumon a Reeling the Liars In volt valami hasonló. Ez sem egy vidám nóta, de messze a legpozitívabb momentum az albumon. Talán pszicho-folk balladának lehetne nevezni. Karen O énekli a Yeah Yeah Yeahsből. Ebből a három számból elég világosan kitűnik hogy Michael Gira és Nick Cave ugyanabból az irányból érkeztek.

A Swans zenéjén le lehet mérni, hogy mennyit változott a metal szintér az utóbbi évtizedekben. Nem valószínű, hogy a nyolcvanas években a metalfejek titokban Swanst hallgattak. Egyes post-metal, post-black metal, drone doom rajongók viszont biztos ezt teszik, csak nem titokban.