Hexvessel, No Holier Temple (Svart, 2012)

by Gabriel Szünder

Mat McNerney, a Hexvessel spiritus rectora szerintem nem teljesen normális, de ez természetesen csak egy magánvélemény. Egy személyes tapasztalatokon alapuló magánvélemény. Minden esetre, elég nagy érdeklődéssel szoktam figyelni Mat  internetes megnyilvánulásait. A múltkor például épp valami mágikus amuletteket árulgatott a Facebookon. Állítólag egy igazi mágus készítette őket, úgyhogy el is gondolkoztam rajta, hogy veszek egyet, és odateszem a Harry Potter varázspálcám mellé, de aztán csak lemondtam róla. Mi van ha megsérül a szállítás közben, és elkezd nekem félrevarázsolni?

Mat McNerney – akit egyesek Kvohstként is ismernek – nem volt mindig a szellemek és a démonok gyűjtőedénye. Mat régebben olyan avantgárd black metal együttesekben énekelt, mint a Code vagy a Dodheimsgard. Manapság nem csak ezektől határolja el magát a lehető legélesebben, hanem a metal zenétől általában („I do not have any ambition to create more useless metal music”). McNerney valódi lénye a Hexvessellel egyenlő, minden más csak időpocsékolás volt („Hexvessel is who I am and what I always stood for”). Kvohst állítólag már a Code turnékon is Paul Simon pólóban flangált (beszarás!).

Az első Hexvessel lemezen, a Dawnbeareron volt is egy Simon feldolgozás, a Diamonds On The Soles Of Her Shoes. Feldolgozás ebben az esetben azt jelenti, hogy McNerney elkészítette a dal egy perverz, obszcén változatát. Gyakorlatilag megerőszakolt egy folk klasszikust. Az album egy másik érdekes tétele a The Death Knell Tolls volt, ami egy Krügers Medbragte nevű, folk(szerű) együttes segítségével lett felvéve. Azt lehetett volna hinni, hogy a Hexvessel valamiféle ősi zenei források felkutatásáról fog szólni. Még az új lemez Heaven And Earth Magic című, középkori hangulatú introja is ebbe az irányba mutat. Pedig nem, a No Holier Templenek nincs semmi köze a Dawnbearer okkult folk stílusához.

A második Hexvessel lemez alapjában véve a hetvenes évek progresszív zenéiből merít. Nem a Pink Floydra, vagy a Yesre kell itt gondolni. Inkább a Jethro Tullra, vagy a Camelre. Ebből kifolyólag, az album – borzalmas szavak – a metaltól sem áll annyira távol mint a Dawnbearer. A Woods to Conjure légies prog rockját például az utolsó Cathedral lemez, a Guessing Game egyes pillanataival lehet párhuzamba hozni. Ha több gitár lett volna belepakolva, a His Portal Tomb akár egy My Dying Bride számnak is elment volna. A Woodsban van trombita is, a Dues To The Dolmenben meg szaxofon, ha nem csalódom. Az utóbbi még Jan Garbarek világzenei dolgaira is emlékeztet egy kicsit. Ha már a témánál tartunk, az Unseen Sun a Dead Can Dance világával rokonítható, és szerintem tiszta csoda, hogy nincs több ilyen szám a lemezen. Ugyancsak meglepő, hogy a furcsa című Are You Coniferous? Tom Waitset idézi.

Annak ellenére, hogy egy kimondottan változatos anyagról van szó, a dalok illeszkednek egymáshoz, egymásba folynak, és egy organikus egészt alkotnak. A No Holier Templet egy Ultimate Spinach feldolgozás zárja, a Your Head Is Reeling. Amilyen obskúrus banda a Spinach, a dal felkerülhetett volna az Ulver feldolgozáslemezére is.

Ha nem is az év, de a hónap egyik legjobb lemezét készítette el a Hexvessel. Engem legalábbis ez váratlanul ért.