Steve Vai, The Story Of Light (Favored Nations, 2012)

by Gabriel Szünder

Steve Vai nem éppen a hagyománytiszteletéről ismeretes, ezért meglepőnek mondható, hogy az új albumon helyett kapott a John The Revelator feldolgozása. Ez a tradicionális amerikai gospel eredetileg 1930-ban jelent meg, az Anthology Of American Folk Music részeként. Blind Willie Johnson énekelte először lemezre, de azóta gyakorlatilag mindenki eljátszotta, Son Housetól, Nick Caveig. Hogy Vainek mi köze van a John The Revelatorhöz, azt nehéz lenne megmondani. A Story Of Light bizonyos értelemben egy konceptlemez, de tekintve, hogy két dal kivételével, instrumentális kompozíciókból áll, nem teljesen világos, hogy mi is ez a koncepció. Steve nyilatkozatain meg végképp nem lehet elmenni. A cím, meg az első dalban felolvasott orosz  szöveg alapján – ahol fényről, meg szeretetről van szó – valami vallásos-spirituális dologra lehet következtetni, és talán így került a képbe a John The Revelator is.

Lenyűgöző, amit Vai a dallal csinált. Két részre osztva (John The Revelator / Book Of The Seven Seals), több mint hét percet tesz ki, és így elég nyilvánvaló, hogy ez a lemez központi tétele. A Vai-verzió is Blind Willie hangjával kezdődik, ami, egy össze-vissza karcolt bakelit lemezről bejátszva, mintha a történelem legmélyebb szakadékaiból szólalna meg. Mikor aztán berobban a nóta, a maga szuperszonikus hangzásával, a  kontraszt megdöbbentő. Ahogy az várható volt, Steven teljesen átértelmezte a szám lényegét. A John The Revelator eredetijét valamiféle ótestamentumi vadság, mértéktelenség jellemzi, tehát egy rendkívül erőteljes zeneszámról szó. Vai magába szívja ezt az erőt, megszabadítja minden szakrális ambiguitásától, és, mint valami jégszívű cyberpunk demiurgosz, tiszta, nyers energiaként bocsátja vissza a világba. Steve pár évvel ezelőtt géniusznak nevezte magát egy interjúban, és bár ilyenkor az ember szívesen ellenkezne, ilyen típusú húzások neki látszanak igazat adni.

Bluesosabb dalból van még kettő a lemezen, a Velorum, illetve a Gravity Storm. Vai természetesen nem tud bluest játszani, bár valószínűleg ez az egyetlen dolog amit nem tud csinálni (mindnyájan emlékszünk a Slip Of The Tongue incidensre). Így ezek a számok is – pláne a Gravity – maximum egy olyan avantgárd blues gitáros stílusára emlékeztetnek, mint Gary Clark Jr. A Story Of Light legnagyobb része viszont végtelenül finom, végtelenül elegáns jazz-rock tételekből áll, amelyek nem egyszer John McLaughlinra emlékeztetnek. A tény, hogy Steve Vai is írt egy Lotus Feet című  dalt, akárcsak McLaughlin harmincvalahány évvel ezelőtt (ld. az első Shakti lemez), biztos jelent valamit. Az az igazság, hogy ebben a zenei világban Vai absztrakt komponálási és játékstílusa tökéletesen megtalálja a helyét. Ez különben nem tiszta jazz, csak „jazzes” instrumentális rock. A mestert úgysem lehet sokáig egy adott stílus határai közé szorítani. Ebből a szempontból az új lemez még meglepően homogén.

Két másik számban Vai énekel is, a No More Amsterdamben Aimee Mannel, ami egy újabb óriási ötlet, a The Moon And I-ban meg, csak úgy, egymagában. A The Moonban Mike Keneally – Zappa kolléga és prog rock ikon – játszik billentyűs hangszereken. Ez egy kicsit progresszívebb hangvételű dal, lehet hogy épp Keneally közreműködése miatt.

Ha Steven Siro Vai csak egy gitárkaszkadőr lenne, ahogy Frank Zappa mondta róla, a világ legnagyobb részének nem sokat mondana a zenéje. Steve viszont egy kreatív zeneszerző, aki képes folyamatosan újradefiniálni magát. Ezt bizonyítja a Story Of Light is, ami hét év óta az első stúdiólemeze. Persze, Vait könnyebb csodálni, mint szeretni.