Jon Lord, Concerto For Group and Orchestra (Eagle Rock Entertainment, 2012)

by Gabriel Szünder

Concerto For Group And Orchestra 1969-ben került először bemutatásra, a  Royal Albert Hall színpadán. A group a Deep Purple volt, az orchestra meg a Royal Philharmonic. A szimfonikusokat Malcolm Arnold vezényelte. Arnold, aki maga is zeneszerző volt (2006-ban halt meg), a Concerto úgynevezett folytatásán, a Gemini Suiteon is együttdolgozott Jon Lorddal.

A mű még ugyanabban az évben megjelent bakelit lemezen is, és ez volt az Deep Purple LP, amin már Ian Gillan és Roger Glover neve is szerepelt. 1970-ben az együttes eljátszotta a Concertot Los Angelesben is, a Hollywood Bowlban. A Los Angeles Philharmonic Orchestrat Lawrence Foster vezényelte.

1999-ben a Concerto egy újabb nagyszabású előadására került sor a Royal Albert Hallban. (Ahhoz hogy ez megtörténhessen egy Marco de Goeji nevű holland zeneszerző újra kellet írja a partitúrát, mert az eredeti valahogy elveszett.) A London Symphony Orchestran kívül, Ronnie James Dio és Steve Morse is részt vett a projektben. 2007 és 2011 között, Jon Lord világkörüli turnéra indult a Concertoval. Különböző zenészek társaságában eljátszotta többek között Sao Paoloban és Bukarestben.

A halála előtt, Lord végül valóra váltotta régi tervét és elkészítette a Concerto stúdiófelvételét. Olyan zenészek dolgoztak vele a legendás Abbey Road stúdióban, mint Bruce Dickinson és Joe Bonamassa, de ott volt Steve Morse is, illetve a Royal Liverpool Philharmonic Orchestra. Jon Lord nem érte meg a CD megjelenését.

A Concerto For Group and Orchestra egy mérföldkő a rockzene történetében. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy jó. Egy objektív esztétikai ítéletet csak egy adott kontextusban lehet meghozni, és a Lord által komponált szimfo-rock szörnyeteget egyszerűen nem lehet elhelyezni semmiféle kontextusban. Volt még persze egy-két hasonló próbálkozás a hetvenes években, de ez túl kevés. Így, akár azt a kijelentést is meg lehetne kockáztatni a Concertoval kapcsolatban, hogy szimfóniának kevés, rockzenének meg nagyon, nagyon sok. Még progresszív rocknak is. Másfelől, azon érdemes eltöprengeni, hogy pár évtizeddel ezelőtt még milyen távlatok álltak a rockzene előtt.

Azt talán nem is kellene külön megjegyezni, hogy a Concerto For Group and Orchestra nem teremtett történelmet. Semmi sem áll például távolabb tőle, mint az utóbbi évek sympho-metalja. Nehéz elképzelni, hogy a Concerto legújabb kiadása következményeként, az Epica, vagy a Within Temptaion rajongók Jon Lord személyében fedezik majd fel kedvenc stílusuk szent patrónusát. Aki számára a groteszk módon felduzzasztott másodrangú heavy metal jelenti a szimfonikus rockot, első sorban valószínűleg azon fog megütközni, hogy Lord távol tartotta magát mindenféle wagneri bombaszttól. Mai füllel hallgatva, nem annyira a Concerto komplexitása a meglepő – az természetes –, hanem Lord józan és elegáns zeneszerzői stílusa.

Jon Lordot nyilvánvalóan szerették az istenek. Nem mindenkinek adatik meg, hogy így zárja le a karrierjét.