Stone Sour, House of Gold & Bones – Part 1 (Roadrunner, 2012)

by Gabriel Szünder

Ha nincs a Slipknot, valószínűleg a Stone Sour sem tett volna szert ilyen szintű népszerűségre. Kár lett volna. El lehet persze azt is képzelni, hogy a Stone Sour egy kultbanda maradt volna, és a zenéjük hatása észrevétlenül, cseppenként ivódott volna bele a következő generációk heavy metaljába. El lehet képzelni, de örülni kell neki, hogy nem így történt. Arisztotelészi nyelvezettel élve, a Stone Sour természetes helye, a mai metal szcéna legközepe. Az új lemez alapján remélem oda is kerülnek.

Őszintén szólva, eddig valahogy úgy voltam vele, hogy a Stone Sour Corey Taylor nyugisabb projektzenekara (pedig tudtam, hogy ez nem felel meg a tényeknek). A House of Gold & Bones sem azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy forradalmasítja a Stone Sour soundot. Coreyék ugyanazt csinálják mint eddig, de jobban. Szeretném azt hinni, hogy ez – részben legalábbis – a Skid Row basszer, Rachel Bolan kooptálásának köszönhető. A Skid Row az egyik örök kedvencem, de Rachelnek valószínűleg kevés köze van a House of Gold & Bones nagyszerűségéhez. Azért ha Rachelnek nem is, de a Skid Rownak biztos volt valami köze a Stone Sour zenéjéhez. Corey Taylor és társai végül is ugyanazt csinálják mint a Skid Row a Subhuman Race-en, az utolsó „igazi lemezükön”: éppúgy merítenek a heavy metalból, mint a jófajta amerikai alternatív rockból.

Ami azt illeti, stílusilag, szellemileg, a House of Gold & Bones a múlt évezred kilencvenes éveihez tartozik, amikor személyiségekből még több volt, giccsből meg kevesebb. Érdemes megfigyelni, hogy amennyiben helyenként ki lehet hallani a Metallicat a Stone Sour zenéjéből, ez épp a LoadReload Metallicaja. Mondjuk, sem a Load, sem a Reload nem volt annyira jó mint az HOG&B, mert ami a Metallica számára egy nem feltétlenül sikeres zenei kísérlet volt, az a Stone Sour előadásában teljesen természetesen hat.

Az új Stone Sour album messze nem egy felszínes anyag, de olyan sok jól eltalált refrénnel van tele, hogy a legtöbb nóta már egy hallgatás után is megjegyezhető. Mint a régi szép időkben. Ez még az RU486ra is érvényes, pedig az a thrashes keménységet hivatott képviselni a lemezen. Másfelől, annyira finoman kidolgozott szerzeményekről van szó, hogy akárhányszor meg lehet őket újra hallgatni, anélkül, hogy unalmassá váljanak.

Az én szempontomból, a Taciturn a lemez csúcspontja. Ez egy igazi félakusztikus power- ballada, olyan amilyet tényleg csak a legszebb régi időkben lehetett hallani. Ennek ellenére, nincs semmiféle retro jellege. De már a Gone Sovereign – Absolute Zero – A Rumor Of Skin hármas is kimondottan klasszikus módon indítja a lemezt. Akarom mondani, hogy pár év múlva ezekre valószínűleg úgy fogunk emlékezni, mint például a Welcome To The Junglera az Appetite For Destructionről. A lemez második feléről, nem csak a Taciturn, hanem merengősen kemény, „tipikusan” stonesouros Influence Of A Drowsy God is figyelmet érdemel. A helyzet az, hogy mindegyik dal figyelmet érdemel.

Sokszor, sok albumról lehetett már hallani, hogy az az adott együttes „fekete lemeze”, de a House of Gold & Bonesról ez most tényleg igaz. A Metallica mesterművével ellentétben, ennek lesz egy második része is.