Converge, All We Love We Leave Behind (Epitaph, 2012)

by Gabriel Szünder

Aki elvből nem hallgat úgynevezett extrém rock zenéket, az nem biztos, hogy értékelni tud egy olyan kijelentést, miszerint a Converge zenéje szép. Ennek ellenére, szerintem leginkább ez különbözteti meg Kurt Ballou bandáját, más durvaság szolgáltatóktól. Pedig az újabb keletű metalcore együttesekkel ellentétben, a Converge nem megarefrénekre, meg überdallamokra épít.

Amit a Converge csinál, az a szenvedély tökéletes zenei kifejezése. Inkább ebből a szempontból extrém a banda, hiszen aki megvetéssel visszautasítja az összes művészi, emocionális és morális kompromisszumot, amiből általában a középszerűség szövődik, az „extrémista”, a szó eredeti értelmében. Ezért van valószínűleg az is, hogy a a salemi együttes zenéjét egy olyan tisztaság jellemzi, ami ritkán figyelhető meg a „core” muzsikák (hardcore, crustcore, mathcore, mindegy) körében. A Kurt Ballou hangszeréből kifacsart, nem egyszer disszonáns riffeknek mintha valami sámánikus funkciójuk lenne, mintha első sorban az lenne a szerepük, hogy Jacob Bannont szembefordítsák a saját démonaival. Ami azt illeti, Jacob eléggé hajlamos az extrém érzelmi reakciókra. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy az új lemez címadó dalát a kutyája halála ihlette.

Nézegettem egy internetes fórumot, ahol a rajongók azt próbálták eldönteni, melyik a legjobb Converge lemez. Persze a Jane Doe kapta a legtöbb szavazatot, de ezen a ponton túl nem létezik egyetértés. Ay All We Love We Leave Behind még túl új, de pár hónap múlva már biztos lesz, aki „a legjobb Converge album a Jane Doe óta” kategóriába fogja helyezni. Minden esetre, az Axe To Fallal ellentétben, ami egy regimentnyi vendégmuzsikussal készült, az AWLWLB-t édesnégyesben hozta össze a banda. A végeredmény egy kimondottan változatos, és helyenként meglepően dallamos album lett.

Az albumot nyitó Aimless Arrow egy tipikusnak mondható Converge szerzemény. Készült rá egy, a dal minőségéhez méltó videoklip is. (Kár, hogy kicsit a Hunger Gamesre emlékeztet). Rögtön utána a Trespass következik, egy hardcoreosabb szám a dallamos fajtából, amibe Kurt Ballou egy kis jazzt is belegitározott. A harmadik pozíciót egy Tender Abuse című nyúlfarknyi crustcore őrlés foglalja el. A Sadness Comes Home, bár elég lomhán indul, alapjában véve egy punk nóta. Mire kb. negyedszerre is meghallgattam, rám rontott a felismerés, hogy a brit Gallows is tanult ezt-azt a Convergetől. A Vicious Muse egy újabb bizonyíték erre.

A fent említett kutyás dal ugyancsak a dallamosabbak közül való. Az elborultabb momentumok közé tartozik a post-rockosan vonagló, és neurotikusan lüktető A Glacial Place. A két perc alatti Precipice egy instrumentális tétel, mindenféle zajok keverednek benne Ballou gitározásával. Ezeknél is érdekesebb a Coral Blue, ami olyan, mint egy post-rockba oltott újkori Alice In Chains.

Shame In The Way a legkeményebb szám az albumon. Valahol a Superjoint Ritual és a Pantera hardcoreosabb pillanatai között helyezkedik el. Az egymás után következő Empty On The Inside és Sparrow’s Fall hasonlóképpen súlyosak. Az Empty Ben Koller hipnotikus dobolása miatt is izgalmas. A Predatory Glow végül katartikus módon zárja az albumot.

Jacob kutyáját Anna Bellenek hívták. Nyugodjék békében.