Between The Buried and Me, The Parallax II: Future Sequence (Metal Blade, 2012)

by Gabriel Szünder

Nem igazán tudom, mások mit vártak az új Between The Buried and Me lemeztől, de a recenziókat olvasgatván az interneten, az volt az érzésem, hogy sokszor azok, akik írtak róla sem nagyon tudták, mit akarnak tőle. A helyzet az, hogy ha egy együttes egyáltalán nem szab magának határokat, akkor épp ezáltal szab magának határokat. Ahhoz, hogy túllépjék ezeket, a BTBAM tagjainak a hagyományos dalszerkezetek szabályait kellet volna magukra kényszeríteniük, és egy úgynevezett „letisztult”, „dalközpontú” albumot kellet volna csinálniuk. Igaz, hogy amikor a Mars Volta tette ugyanezt az Octahedron alkalmával, sokaknak az sem nem tetszett.

Az új lemezen Tommy Rogersék pont azt a fajta egzaltált zenét játsszák, amire úgymond számítani lehetett, és van aki ezt úgy értelmezi, hogy a Betweenből egy kiszámítható együttes lett. Könnyű elfelejteni, hogy egyelőre csak a BTBAM-től lehet ilyesmire számítani. Szerintem a banda manapság nagyjából azt a szerepet tölti be, mint a Dream Theater a kilencvenes évek elején, és ebből a szempontból a Parallax II Dan Briggsék Awakeje.

Én inkább arra voltam kíváncsi, hogy Dan Briggs jazz-rock projectjének, a Trioscapesnek volt-e valami hatása a Parallaxra. Nehéz megmondani. Persze, hogy itt-ott van az albumon is jazz – például az Extremophile Eliteben, vagy a Silent Flight Parliamentben –, de mi nincs rajta? Egy megfoghatatlan, külön dalokra lebonthatatlan zenei fergeteg a lemez. Ide-oda hullámzik, csapkod, hol szelíden, hol dühödten. Hol a hetvenes évek prog rock zenéit veti a felszínre – Pink Floyd, King Crimson –, hol a legmodernebb metalcore őrléseket.

Mindezek ellenére, a Parallax II, meglepően békésen indul, egy Goodby To Everything című akusztikus-pszichedelikus introval. Ez alapján tényleg azt hiheti a hallgató, hogy a Between elkészítette a saját kis Octahedronát. Az ezt követő Astral Body valószínűleg a legkerekebb szerzemény az albumon. Nyitányként is fel lehet fogni. Nem csak a lemez, hanem a Between The Buried And Me lényegét is összefoglalja. Mint „rövid bevezetés a Parallax II-be” talán a Telost, és a Bloomot érdemes még meghallgatni. Az első thrashesen durva, és floydosan elszállt, olyan zene, amire nyugodt szívvel rá lehet mondani, hogy progresszív metal. A Bloom a rövidebb dalok köze tartozik, de ugyanakkor a legfurcsábbak köze is. Ez áll a talán legközelebb a Trioscapes világához, de lett még építve valami lökött  kabarés dallam, illetve egy, a hatvanas évek beat zenéit idéző kórus is. Ezeken kívül, van még ötven percnyi zene a lemezen.

A Parallax II természetesen egy konceptalbum, de hát, hogy is nézne az már ki, ha egy progresszív bandának nem lenne konceptlemeze?